„Én a komédiát lejátsztam…” (MSZI, Budapest 1981)

I. „MŰVÉSZNEK LENNI NEM SZAKMA, HANEM SORS." (Goethe)

dolgoznak. Minden rugó pattanásra kész. S a legkisebb zörejt is megsokszorozva hallani. Csortos Gyulánál hasonló aránytalanságot érzek a vállalt szerep és a lelki fizikum között. Gőgje, tüskés fölénye, barátságtalan modora belső gyöngeségének fedő magatartása volt. Úgy vélem, ő csak az „emberiséget" szerette. Teljes szélességében, önmagát is közéjük számítva, kockázatok nélkül. Az embereket, személy szerint, ritkán merte az érzelmeibe vonni. Ha jót cselekedett, titokban tette. Abban a kényszerképzetben, hogy erényét méltatlanokra pazarolja. A védelemre rendezkedett be tehát. Nagy formátumának ugyanakkor a szeretet, megértés, ragaszkodás hatalmas adagjaira volt szüksége. Hiszen sokat tudott feldolgozni is. Jelentős művei: Liliom, Shylock, Volpone, Ezra Mannon, Clausen tanácsos, Pál cár ettől a belső fütöttségtől annyira telítettek. Ezekben a szerepekben a hősök fedőneve mögött, mintegy alibit igazolva, őszintén kitárulkozhatott. De gondolhatunk akár a nyári bolondságokra is. A vásári fércművekre. Csortos kijött a brettliszínpadra, zseniális magányából a legsilányabb nyilvánosságba lépett, s egy kacsintás után teljes „átéléssel" dalolta el a könnyfakasztó sanzonokat. Itt már egészen felelőtlen lehetett. Nem kellett szégyenkeznie. A szerep nem ért annyit. Személye köré csakhamar anekdoták fonódtak. Ezek egyéniségének extravaganciáit még el is túlozták. S ő az anekdotahős szerepét is végigjátszotta. Utóbb már úgy viselkedett, ahogy a mendemondák költői elvárták tőle. Jelentőségét mi sem bizonyítja inkább, mint hogy az anekdoták tömege harminchat év távolából sem tudják elfedni művészetének nagyságát. Bp., 1876-1937 Apja, Ódry Lehel, a Nemzeti Színház és az Operaház híres bariton énekese, nagyműveltségű és sokoldalú művész volt. Fiai már gyermekkorukban megszokták a színházi légkört, közülük hárman léptek a színi pályára. Ódry Árpád kezdetben vidéken színészkedett, majd 1904-ben a Vígszínházhoz került. Egy év múlva a Nemzeti Színház szerződtette. Súlyos gátlásokkal küszködött, főleg dadogó beszéde miatt voltak nehézségei. De hallatlan energiával leküzdötte őket és virtuóz technikájú színpadi beszéd mesterévé vált. Magányos, magába zárkózó ember volt, aki állandóan művelte magát, sokat olvasott és nyelveket tanult. Főleg a francia színészek beszédkultúráját és a párizsi színházak magas színvonalát csodálta. Pályája Hevesi Sándor főrendezősége és igazgatósága alatt ívelt fölfelé. 1923-ban a Nemzeti Színház örökös tagja, 1928-tól a Magyar Rádió főrendezője, 1930-ban a Színművészeti Akadémia igazgatója lett. Rendkívül elmélyedve készült szerepeire, tragikus és komikus feladatokat egyaránt nagyszerűen oldott meg. Kifejező eszközei közül elsősorban a beszédre támaszkodott. Hangsúlyt, hangszínt, tempót sohasem vétett. Impozáns alakja, visszafogott, dekoratív moz/CALSAI PONCRÁC/