„Én a komédiát lejátsztam…” (MSZI, Budapest 1981)

I. „MŰVÉSZNEK LENNI NEM SZAKMA, HANEM SORS." (Goethe)

Kabos Gyula Bp., 1888. 3. 19.-New York, 1941. 10. 6. Solymosi Elek magán színiiskoláját végezve vidékre szerződött. 1913-ban a budapesti Király Színház tagja, de játszott a Vígszínházban, a Magyar Színházban és sok pesti kabaréban. A század magyar színjátszásának egyik legkülönösebb tehetségű alakja, a pesti kisember figurájának megtestesítője volt, akit ugyan a filmszerepek tettek halhatatlanná, de színpadon is a legnagyobbak közé tartozott. Múlékony darabokban a szerep fölé emelkedett, s az alig megírt vázat élettel töltötte meg. Változatos pályáján minden szerepkörben működött. Páratlan népszerűségét főként komikus szerepeinek köszönhette, de néhány drámai alakítással bebizonyította, hogy a drámai karakterszerepkörnek alig volt nála hivatottabb művésze. A magyar hangosfilmgyártás legnépszerűbb színésze volt. 1939-ben a fasizmus elől Amerikába távozott, s ott is halt meg. Híresebb szerepei: Juskevics: Szonkin és a főnyeremény - címszerep, Marmeladov (Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés), Kardos (Hunyadi Sándor: Lovagias ügy), Bárány tanár (Fodor László: Érettségi), Kukái (Tersánszky: Szidike). „Az írnokot Kabos Gyula játssza. Szegény tintaféreg, irodamoly, folyton a körmét rágja. Az is táplálék. Mindenesetre az egyetlen húsétel, melyhez hozzájuthat, mert szűkös fizetéséből legföljebb levesre, babfőzelékre futja. Mohón eszi ebédjét is, akár a körömbőrét. Levesét kiönti egy másik tányérra, abból issza, nincs ideje várni, hogy meghűljön, nincs ideje sem enni, sem aludni, sem élni. Ha nem kuksol irodában, akkor otthon túlórázik. Szórakozott és sokszor úgy tetszik, hogy eszelős. Kis gondok szúja őrli agyvelejét, özvegy édesanyja és felesége él vele. Azokat is ő tartja el. Egyetlen reménységük a sorsjegy, mely már hónapokkal előbb óriásivá nő lelkükben, apróra kirajzolják az eshetőséget, mi történnék akkor, ha nyernének, kinek mennyit juttatnának, szóval isznak a medve bőrére. Akkor megesik az, ami nem is olyan lehetetlen: csakugyan megütik a főnyereményt. Az írnok fölordít, elsápad az izgalomtól. Nem bír magával. A cégvezetőnek, egykori hóhérolójának orrot mutat, titokban is, nyíltan is. Ténfereg boldogsága végtelenségében. Végre hazahozza a pénzt. Súgva olvassák. Úgy rémlik, imádkoznak. Imádják az istent, ki leszállt közéjük. Erre föláll az írnok. Rajongó arcát kissé elfintorítja, s bal kezével mintegy véletlenül, lesöpör néhány bankjegyet. Majd fölkap egy egész köteget, befelhőzi vele a szobát, szétszórja a székekre, padlóra, mint a szemetet, mely semmit sem ér, megőrült. A színész, ki ezt az alakot részletező elemzéssel, tragikomikai erővel ábrázolta, nagy művész. Öntudatosan haladt az útján, az utolsó állomásig, a tébolyig, mely alakításának tetőpontja. De ez is csak azért megrázó, mert igaz és így igaz. Kabos Gyula elejétől végig őrültet rajzol. Nem győzöm dicsérni a színész lélektani megfigyelését, s a finomságot mellyel ezt fokonként megérzékeltette. .." /KOSZTOLÁNYI DEZSŐ/