„Én a komédiát lejátsztam…” (MSZI, Budapest 1981)

VII. „SZERENCSÉS JÓESTÉT! HA MEG NEM SÉRTENŐK AZ ÚRI TÁRSASÁGOT MAGUNK IS EGY KIS HELYET KÉRNÉNK ITT." (Blaha Lujza)

Megszűnik minden és mindenki. Egyszerre világossá válik, hogy ami eddig történt és akik eddig játszották a darabot, azok csak fonal voltak az ékszerhez; olyan felfüggesztő készség, amin fenségesen csilloghat ez a drága csiszolt jószág. Minden, ami eddig történt csak előjáték, előétel, előkészítés volt az ő agresszív megjelenéséhez. Itt most szünet áll be minden előadásban. Honthy-szünet. Az ünneplés szünete. Szertartás ez. Beleegyező gesztussal hagyja, hogy ünnepeljék. Nem tesz ennek érdekében semmit. Legalábbis nem láthattuk soha, hogy forszíroznia kellett volna a tapsot. A közönség tudja a kötelességét: ünnepel. Taps fogadja hát. Mi ez a taps? Köszöntik, mint a magyar színpadok fejedelemasszonyát? Ünneplik a nagy színésznőt? Boldogok, hogy ismét láthatják? Megköszönik a tőle addig kapott élményeket? Is, is, is, is. De nem csak erről, ezekről van szó. Mint minden kultikus szokás: lényege az érthetetlenbe hajlik és a hagyomány táplálja. Hiszen az is tapsol, aki nem szereti - van ilyen is -, tapsol az is, aki helyteleníti, hogy egy idős asszony kifestve, estélyi ruhában ünnepeltesse magát és énekeljen, holott sohasem volt olyan énekhangja, hogy csak amiatt ünnepelhették volna. A nézők nemzedékeken át tapsoltak neki, mert sajátjuknak érezték. Változtak korok, elmúltak ízlések vagy ismét divatba jöttek, más és más igényeket támasztottak, még a nézők is a színházzal szemben, de minden egyes kor megtalálta a maga örömét és a maga igazolását Honthy Hannában..." /MOLNÁR GÁL PÉTER/