„Én a komédiát lejátsztam…” (MSZI, Budapest 1981)

VII. „SZERENCSÉS JÓESTÉT! HA MEG NEM SÉRTENŐK AZ ÚRI TÁRSASÁGOT MAGUNK IS EGY KIS HELYET KÉRNÉNK ITT." (Blaha Lujza)

meg, ha én a kalapomat a fejem helyett a könyökömre csapom fel, nem mindegy, hogy egy másodperccel előbb, vagy később csapom-e oda, és hogy a kalap egy centivel feljebb, vagy lejjebb csúszik-e?" Ilyenkor eszébe jut az embernek, hogy Latabár, aki a színészet születési arisztokráciájából származik (már dédapja is aranybetűkkel írta be nevét a magyar színháztörténetbe), a pályán - öccsével, a felejthetetlen Árpáddal együtt - artistaként indult. Az artistavilágból hozta magával megalkuvást nem ismerő művészi fegyelmét. Az artistáknál ugyanis a szigorú szakmai morál gyakran az életben maradás alapfeltétele: aki „lazsál", az nyakát szegheti. És Latabár tudja, hogy a színpadon is láthatatlanul kifeszített kötélen vezet minden este a sikerhez az út - alatta a könyörtelen mélység, háló nélkül. „Latabár és fegyelem?" - kérdezheti valaki. - „Hiszen olyan zabolátlan, mindig rögtönöz!" Valóban, Latabár rögtönöz is. Sajátos rögtönzőtechnikája színészi alkotómódszerének talán legizgalmasabb titka. Az igazság az, hogy játékait a próbák során rendkívül szigorúan rögzíti. Minden hangsúlyának, minden lépésének megvan a maga fontossága, jelentősége a vállalt szerep felépítésében és ha egyszer már megvalósította elképzelését, azon egy jottányit se változtat. Egy-egy szövegmennyiségének hozzávetőlegesen csupán tíz százaléka az (tőle hallottam a számot!), amit lazán kezel, amivel estéről estére ő maga is eljátszadozik. Mindig olyan jelenetről van szó, amely jellegénél fogva lehetővé teszi, hogy „Latyi" saját kedve és a közönség hangulata szerint ötletékítményekkel díszítse fel, afféle vicckádenciát építsen rá. Ilyenkor úgy improvizál, mint a nagy muzsikusok - nemcsak a közönséget, magát is mulattatja fantáziájának szabad csapongásával. Ezzel hosszú előadás-szériák alatt is frissen tudja tartani a játékkedvét és nem fásul bele a szerep ismételgetésébe. Az ő tréfálkozása mindig kedves, sosem durva, sosem bántó - nem, „Latyi" soha senkit sem akar bántani! És igazán nem is buta, ez a látszat is csak abból születik, hogy szereti az embereket, és bízik bennük. Rettenetes hiszékeny! Ezért éri olyan sok groteszk csalódás, ezért kerül sokszor abszurd helyzetekbe. Olykor szörnyen felsül, mert már megint nem vette észre, hogy az orránál fogva vezették. . . kicsit dohog, duzzog, de percek múlva ismét rendületlenül hisz valakinek, vagy valamiben: örök optimista! A következő mellbe vágásig gondtalanul viháncol tovább, hiszen olyan jóhiszemű, mint egy még soha verést nem kapott kisgyerek, vagy egy boldog kisállat. Ez a naiv gyanútlanság, az irgalmatlan élet iránti felhőtlen bizalom az az alapvonás, amely miatt „Latyi" figuráján nemcsak nevetni, de sírni is lehet: lelki védtelensége megrendítő. Ezt a tulajdonságát Menelaosz alakítása tükrözte a legszemléletesebben, a „Szép Helénában". Felejthetetlen jelenet: a felszarvazott király váratlanul hazatér és mécsessel kezében felesége ágyához lép. Kis, suta szavakkal eldadogja az alvó asszonynak, hogy milyen nagyon szereti, aztán bebújik melléje az ágyba. Amint kissé felhúzza a paplant, hat lábfejet pillant meg. Döbbenten számol: képtelenség! Hiszen ő és Helén, az csak két pár láb! Felkel, újra számol - hát persze, ez