„Én a komédiát lejátsztam…” (MSZI, Budapest 1981)

I. „MŰVÉSZNEK LENNI NEM SZAKMA, HANEM SORS." (Goethe)

nagymonológ, ez a mindent lezáró, összegező vallomás nem a színpadon hangzott el, hanem az olvasólámpa fénykörében, abban a mintegy másfél ezer oldalnyi önéletírásban, amelyet pályájáról, szerepeiről, tanítóiról, megpróbáltatásairól, hányattatásairól leírt. Az írással már fiatalon eljegyezte magát, hiszen, amikor 1892-ben felvételizett a Színiakadémián, s nagy elismeréssel elvégezte, a felkínált szerződést nem fogadta el, talán Alexander Bernát iránti vonzalomból beiratkozott a Tudományegyetemre és arra készült, hogy ledoktorál. Meg is írta tanulmányát: „A színész lelkiállapota tanulás és előadás közben". Mintegy egész életre szóló, önmagára kényszeríted: belső parancsként dolgozott abban a szellemben, ahogy ekkor megfogalmazta. Ezért tisztelte nemcsak a színészet mesterségét, hanem őrizte és fejlesztette a tanulásigényt is. II. Rákóczi Ferenccel mutatkozott be a Nemzeti Színház színpadán 1899-ben és Warwick gróf alakításával (1946) megbukva, megsemmisülten indult el Amerikába, örökre helyrehozhatatlan, fájó sebbel. Rómeó, Troilus, Antonius nagy sikerű megjelenítése állt mögötte, mégis arra kényszerült, hogy minduntalan kiűzessék a Paradicsomból, a színpadról. 1919 után az ellenforradalmi tüntetések hatására vált meg a Nemzeti Színháztól, s művészetét Erdélyben, Szlovákiában, sőt Amerikában hordozta végig, dicsőségesen és mégis az üldözöttség érzését végigszenvedve. Újra és újra elismerte őt a világ, megismerhette Bécs és Berlin közönsége, de szíve visszahúzta és csakhamar ismét a Magyar Színház színpadán láttuk, ahol Hamlettel újra szívébe zárhatta a pesti közönség. Leírhatatlan ünneplés fogadta, mégis a szervezkedő jobboldal első számú céltáblája lett. De a hűség újra és újra arra inspirálta, hogy a közönség elé álljon. Egészen addig, amíg a fasiszta őrület végleg el nem némította. Amikor menekülnie kellett életveszélyben Budapestről, repülő-ezredesi uniformisban, ezt a „szerepet" is azzal a méltósággal oldotta meg, ahogy minden alakítását. Katonai kordonon úgy lépett át, hogy senki sem merte még csak megkérdezni sem, ki ő és hova utazik. A katonák szalutáltak az alakításnak, az egyenruhának. Az első felszabadult magyar nagyvárosban, Szegeden lépett először színpadra az új világban. A feltámadó színházi életben a Nemzeti Színház fogadta. Nem tudtuk akkor, hogy ez lesz a búcsúfellépése is - Shaw Szent Johannájában. Ő maga is azt vallotta: „Az alakítás nagyon rosszul sikerült", a kritika pedig egyenesen lesöpörte a színpadról. Ő pedig nekivágott a világnak. Talán maga sem tudta, mire vállalkozik. Dél-Amerika után Amerika volt tartózkodási helye. De nem otthona. Titokban, önmagát lopva és menekülve engedély nélkül lépett át egyik amerikai államból a másikba, zaklatott idegrendszerrel, örökké reszketve, szinte az idegösszeomlás szélén. Még így is megpróbált dolgozni, kisebb-nagyobb szerepek eljátszására felkérték, de megnyugvást nem találhatott. Menekült hát a nyelvbe, magyarságába; magyar verseket mondott hangszalagra, kereste az alkalmakat, hogy minden Amerikába vetődő magyarral találkozzék. És a toll után nyúlt. írni kezdett. Még utolsó napjaiban is írta, rótta önéletírását, szántotta szálkás betűivel a papírt. Nagy lelkierővel bizonyította, hogy más műfajban is nagy jellemként tudott élni és alkotni...