„Én a komédiát lejátsztam…” (MSZI, Budapest 1981)

VI. „A SZÍNÉSZ KÉT SÍRBAN NYUGSZIK, HA MEGHAL: EGYIK A FÖLD, MÁSIK A FELEDÉKENYSÉG." (Jókai Mór)

hadifogságban volt, ahol katonaszínházat szervezett. Hazatérve több fővárosi színházban játszott. 1960-ban Szolnokra, 1963-ban a Thália Színházhoz szerződött. Eleinte szerelmes szerepeket játszott, de amikor a Thália Színház eljátszotta az Alkony c. Babel-drámát s az előadásban Somogyvári Rudolf eljátszotta Benya Kriket, a moldavankai csúcsvagány átlényegült egy nagyszerű magyar színésszé, aki alkalmasint soha nem járt Ogyesszában. Négy évtizedes pályafutása hordozott valamiféle aritmiát. Túl korán kezdte. Húszévesen Törzs Jenő, Makay Margit, Titkos Ilona mellett részese a Szűz és a gödölye c. Zilahy-színmű sikerének. Elegáns fiatalembereket játszik, ifjú szerelmeseket; egy vígjátékban az ifjú Napóleont is. Aztán a háború vihara, a hadifogság évekre elsodorta. Hazatérése után elölről kellett kezdenie. Mennyi intrikus a romantikus Jókai-hősök mellett! Mennyi náciegyenruhás katonatiszt, a tejből és lázból gyúrt Sasfiók, s a tiszta hevületű Don Carlos mellett! Mennyi küzdelem önmagával, szerepekkel, gyakran sematikus darabokkal is. Aztán olyan csúcsok, mint egy vidéki színpadon eljátszott Hamlet, vagy a Vándorévek c. Arbuzov-színmű lírai orosz figurája. A Tháliában az Ördög és a Jóisten sikere. Végül nem sokkal halála előtt egy újabb „újrakezdés" a Vígszínházban, ahová már teljesen beérett művész érkezett el. Somló István Szolnok, 1902. 5. 8.-Bp., 1971. 4. Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művész. A Színművészeti Akadémia elvégzése után, 1923-ban Bárdos Artúr a Renaissance Színházhoz szerződtette. 1926-ban a Vígszínházhoz került; ott alakult ki egyéni stílusa. „Somló István az utolsó fél évszázad magyar színpadának legelegánsabb férfi színésze volt. Nemes megjelenésben talán csak Uray Tivadar és Rajnai Gábor volt hozzá fogható. Ők képviselték azt a lassan kipusztuló színpadi típust, amelyiknél a választékos öltözködés szellemi és érzelmi eleganciával párosult. Szerepei közül ritkábban szokták idézni Molière Tartuffe-jének Valère-jét, a komédia rezonőrszerepét. Szűkebben értelmezve nem is tartozott az ő szerepkörébe, hiszen a zakós szerepek, a fehér köpenyes orvosok - első nagy sikere Kingsley Az orvos c. darabjának címszerepe volt - az őszülő halántékú értelmiségiek illettek hozzá. Ebben a Molière-szerepében mégis maga volt a megtestesült értelem, józan mérséklet és belátás. Sétapálcásan, térdnadrágosan úgy közlekedett a történelmi korban, mintha az is csak mai élet volna. S a francia dráma dramaturgiai közhelyét - a rezonőrt - saját emberi súlyával tette tartalmassá. Aztán ott volt Higgins tanár ura, amit Bástival és Várkonyival versenyben játszott el Shaw Pygmalionjában több százszor. Somló angol volt, faarcú, tökéletes modorú, rendíthetetlen biztonságú és elbájolóan önző. Az ő eleganciája több volt jólöltözöttségnél. A színpadi játékban is az eleganciára törekedett, a kissé torokból képzett beszédben és az emberi érintkezésben,