„Én a komédiát lejátsztam…” (MSZI, Budapest 1981)

VI. „A SZÍNÉSZ KÉT SÍRBAN NYUGSZIK, HA MEGHAL: EGYIK A FÖLD, MÁSIK A FELEDÉKENYSÉG." (Jókai Mór)

tatlan pesti humora a klasszikus figurákat is életközeibe hozta, jellemszerepeiben drámai szenvedély vagy vaskos komikum egyaránt megnyilatkozott. Kiemelkedő alakítása Max Frisch darabjában Biedermann úr. Kabarészínpadon is sikere volt, filmen jobbára negatív figurákat alakított. Jelentősebb szerepei: Dudás (Szentivánéji álom), Praed, majd Sir Crofts (Shaw: Warrenné mestersége), Lenin (Gorbatov: Az apák ifjúsága), Viznicz Gyula (Sándor: A harag napja), Berszenyev (Lavrenyov: Leszámolás), Gessler (Schiller: Teli Vilmos), Obruscsev (Visnyevszkij : Feledhetetlen 1919), Sólyom Aladár (Urban: Uborkafa), Szabó igazgató (Gádor: Lyuk az életrajzon), Burgess (Shaw: Candida), Doktor (Kruczkowski: A szabadság első napja), Jourdain úr (Molière: A3 úrhatnám polgár), Baptista (Shakespeare: A makrancos hölgy). „. . .Imádta a tapsot, mint minden igazi színész. Ki is jutott neki, hisz rászolgált nagyon sok alakításában. Hogy csak a legjobbakat említsem: „A gyűlölet éjszakája" című Salacrou-dráma gyáva nyomdásza, aki végül mégiscsak elmegy partizánnak. Sándor Kálmán: „A harag napja" című művében Viznicz, akit igen nagy sikerrel filmen is eljátszott. S bár nem nagyon szeretett verses szöveget mondani - ahogy ő maga is mondta sokszor -, „egyszer Pesterzsébeten még a Szózatba is belesültem", mégis minden verses szerepében kitűnően megállta a helyét. Sokszor és nagy sikerrel játszotta „A nők iskolájában" Chrysalde-ot, amelyben egyébként a partnerom is volt, így a kulisszák mögött szemlélhettem félelmét, amely aztán a színpadralépés pillanatában eltűnt. De voltam partnere és nézője akkor is, amikor igazán az „egyéniségére" osztottak szerepet, s ilyenkor mindkét minőségben magával ragadott, nagyszerű jellemformáló erejével és bensőséges eszközeivel. A visszaemlékezés reflektorában megjelenik előttem Sir Crofts a „Warrenné mesterségéből", Maculanp a „Galileiből", amiről Németh László így emlékezik: „Főinkvizítora arra volt példa, hogy szívóssággal, jó irányítással, egyszerű, pontos kottaolvasással, milyen hatásosan lehet egy színészileg nem sokat ígérő szerepet eljátszani." Sokat dolgozott és sokszor hallottam tőle azt a magunkfélére nagyon találó megjegyzését: „Csodálatos pálya a miénk! Azért is szeretem, mert valahogyan fordítva van, mint más mesterségeknél: nálunk annál nehezebb az élet, mennél könnyebb a vállunkra rakott teher. S minél nehezebb feladatokat bíznak ránk, annál könnyebbnek érezzük magunkat. S bizony ezzel sokszor vissza is élnek." . . . Szerette a színpadot és szerette az életet. A város zaját. Szerepeit a preszszókban tanulta. Az első tavaszi napsugár a Bristol teraszára csábította. S ha éppen idő híján nem ölelhette magába a perc szépségét, akkor beszélt róla, de hogyan! Hogyan?! Felejthetetlenül. Sem azt nem lehetett elfelejteni, amit mondott, sem azt, ahogy mondta. Olyan sajátos, egyéni ízzel, olyan „mányaisan", annyira élőn, hogy ma is szinte lehetetlennek érzem, hogy holnap ne találkozzunk és ne ott folytassuk, ahol éppen az élet tart. Mert mindig ott tudott megszólalni, ahol éppen az élet fontosabb témája volt. Ott és úgy, hogy a legkomolyabb tételnek a végén is ott volt zárójelben a tipikusan pesti ember oldó-humora. Ez az, ami a