„Én a komédiát lejátsztam…” (MSZI, Budapest 1981)

VI. „A SZÍNÉSZ KÉT SÍRBAN NYUGSZIK, HA MEGHAL: EGYIK A FÖLD, MÁSIK A FELEDÉKENYSÉG." (Jókai Mór)

toszteremtés azért veszélyes, mert törvényen kívül helyezi a tehetséget; mintha nem átlagon felüli képesség volna, hanem anomália, rendellenesség. Latinovits Zoltánt nevezték vadzseninek, őstehetségnek, szertelenségeit utólag megpróbálták elnézően kezelni mint holmi patológiás tüneteket, s ezzel elterelték a figyelmet az esztétikum területéről. Minha „egyszerűen" társadalmi tünet lett volna s nem a mindenkori magyar színjátszás egyik legnagyobbja. A mérnöki diplomás, harmincéves fiatalember, aki magánúton tanult színészmesterséget, majd műkedvelőként játszott, előbb vidéken, Debrecenben és Miskolcon tűnt föl kisebb szerepekben. Aztán eljátszotta Rómeót. A fiatal férfiszépségből a kezdet kezdetétől mágikus erő áradt. Vendégként szerepelt egy budapesti előadásban, és a néző, aki - mint e sorok írója - először találkozott vele, a meglepetéstől döbbenten kereste a nevét a műsorújságban. Ki emlékszik már a darabra, Peter Karvas Éjféli miséjére? Az egykori színházi estéből azóta minden elmosódott, kivéve a nemes arcélű, robbanékony, határozott fiatalember: Latinovits Zoltán. Ez a robbanékonyság határozta meg korai szerepeit. A láztól égő vígszínházi Rómeót. A céltudatosan trónra törő Bolingbroke-ot, Shakespeare II. Richárdjában. Később a III. Richárd Buckinghamjét, a félelmetesen okos és félelmetesen cinikus politikust, akit egy kitűnő tévéfilmen alakított. Thomas Mann ördögi Cipolláját a Körszínházban. A csupa ideg és csupa érzékenység Orint, O'Neil modern Elektra-drámájának hősét. Aztán jöttek a derékba tört életű hősök, a megfáradtak, a rezignált filozófiával fölruházottak. Csehov tört gerincű Ványa bácsija. A valóság elől szerepbe menekülő Pirandello-figura, a IV. Henrikben. Arthur Miller bőröndöket és életének terhét cipelő Ügynöke. S talán a legtökéletesebb, a kimerültségében is terrorista Őrnagy Örkény Tótékjából - egy korszak jelképe. Ne feledkezzünk meg a rendező Latinovitsról, aki Németh László Győzelem című drámájának és Gorkij Kispolgárokjának veszprémi bemutatójával színháztörténeti előadást alkotott. Életének szomorú jelképe az utolsó színpadi szerep: Bozzi úr, aki kutyává változott. A Nagy Mutatványos méltatlan mutatványa, a „Pojácasors" szomorú szimbóluma. S hogy mi a tanulság? Latinovits Zoltán rövid és tündöklő pályáján nem volt hajlandó önmagát a karrierjéhez, tehetségét a közönség igényeihez, tetteit a napi színházi árfolyamhoz igazítani. Könnyű és tetszetős volna mindebből azt a következtetést levonni, hogy a megalkuvásra képtelen művész törvényszerűen Latinovits tragikus sorsára jut. Valójában csak sokoldalú és részben a színház körén túlmutató elemzéssel lehetne eldönteni, hogy összeférhetetlensége, amelynek következtében hét magyarországi színháztól kellett távoznia, mennyiben fakadt önmaga és mások iránti kérlelhetetlen igényességéből, középszerű normálisakat bosszantó zseniális „őrültségeiből", alkalmazkodásra képtelen természetéből, vereségeiből, elmagányosodásából - és mindezek együttes hatásából, ami egyre roncsolta idegrendszerét.