„Én a komédiát lejátsztam…” (MSZI, Budapest 1981)

I. „MŰVÉSZNEK LENNI NEM SZAKMA, HANEM SORS." (Goethe)

képe. Sőt talán szavakra sem lett volna szükség. Ha az ábécé betűit kellett volna elsorolnia a-tól zs-ig - az érteimetlen hangzókat is úgy mondta volna fel, hogy tetszése szerint nevetést, meghatódást vagy döbbenetet keltsen, így csakhamar a kor nőeszménye lett. A két világháború közti Magyarország polgára benne dicsőítette és rajta keresztül árulta el önmagát. S Bajor Gizi egyszerre tudta jelenteni a kettőt. Az eszményítést és a leleplezést. Az ideált és annak kritikáját. /G ALS AI PONGRÁC/ Pethes Imre Jászárokszáilás, 1864. 12. 18.-Bp., 1924. 11. 14. Előbb jogi és bölcsészeti tanulmányokat folytatott, majd elvégezte a Színművészeti Akadémiát, s itt 1890-ben oklevelet kapott. Ezután 12 évig vidéken játszott; Győr, Sopron, Pécs, Debrecen, Kassa, Nagyvárad, Szeged, Arad és Temesvár voltak állomáshelyei. A legkülönfélébb szerepekben lépett fel, de döntő sikert csak 1900 nyarán a Budai Színkörben való vendégszereplésekor Rostand „Cyrano de Bergerac"-jának címszerepében aratott. Neve egy csapásra ismertté vált, de csak két év múlva kapott szerződést a Vígszínházhoz. 1903-ban a Nemzeti Színház tagja lett s itt játszott haláláig. 1918-ban a Színművészeti Akadémia tanárává, 1924-ben a Nemzeti Színház örökös tagjává nevezték ki. Mint színészt magas fokú tudatosság és páratlan átélő képesség jellemezték. Alakításait rendkívül árnyaltan fogalmazta meg, s hiányzott belőle a modorosságnak a legkisebb nyoma is. Színészi alkata igen rugalmas volt, a legszélsőségesebb feladatokat a tragikustól a bohózatosig, a klasszikusoktól a modernekig egyforma könnyedséggel és tökéletességgel tudta megoldani. Fontosabb szerepei: Ocskay László (Herczeg: Ocskay brigadéros), Benedek (Shakespeare: Sok hűhó semmiért), Helmer és Rank doktor (Ibsen: Nóra), Vackor (Shakespeare: Szentivánéji álom), Lelio (Goldoni: A hazug), Petrucchio (Shakespeare: A makrancos hölgy), Hamlet, Riverolles gróf (Dumas: Franciilon), Wehrhahn (Hauptmann: A bunda), Osvald (Ibsen: Kísértetek), Mefisztó (Goethe: Faust), Bánk bán, Petur bán, Tiborc (Bánk bán), Posa márki (Schiller: Don Carlos), Első demagóg, Saint Just, Rabszolga, Eretnek, Aggastyán, Lucifer (Az ember tragédiája), Lear király, Fegya (L. Tolsztoj : Az élő holttest), Tiszteletes (Zilahy: Süt a nap), Basilius (Calderón: Az élet álom). . . . 1905-ben játszotta Gárdonyi „Zétá"-jának címszerepét. Zéta, a tudós rabszolga, akit az író ellentétképpen akart szembeállítani hun környezetével: nem egyéb kifinomodott magyar parasztnál. Ezt játszotta meg - nem, a szó helytelen : ez volt Pethes Imre, talán akaratlanul is. Itt tapinthatunk egyéniségének legmélyére, a Jászberényből magával hozott örökségre, amely tempóban, hanghordozásban, gesztusban, arcjátékban állandóan megnyilatkozik, természetes helyét pedig a magyar szerepekben találja meg. Könnyű ezeknek a szerepeknek közös