„Én a komédiát lejátsztam…” (MSZI, Budapest 1981)

I. „MŰVÉSZNEK LENNI NEM SZAKMA, HANEM SORS." (Goethe)

. . . Két Bajor Gizivel kapcsolatos emlékemet szeretném elmondani. Két színpadi ájulásáról van szó. Az egyiket elhitte a közönség, a másikat nem. Az egyik esetnek „szenvedő alanya" is voltam. A Magyar Színházat igazgattam 1948-ban. Zenés színház volt ez akkor abban az épületben, ahol most a Nemzeti Színház működik. Hervé: „Lili" című operettjét játszottuk, a főszerepben a vendég Bajorral. Felejthetetlen alakítás. Úgyszólván minden este bent lebzseltem a nézőtéren, mert nem győztem gyönyörködni Gizi tüneményes játékában. Már nem emlékszem, mért éppen azon a napon maradtam otthon, mikor az emlékezetes esemény történt. Kilenc óra után csengett lakásomon a telefon. Rémült hang jelentette, hogy Bajor elájult a színpadon a harmadik felvonás elején. Eszem nélkül rohantam a színházba. Mire odaértem, már ismét folyt a játék. Az ügyeletes rendező korábbi bejelentését, hogy Bajor Gizi rosszulléte miatt szüneteltetni kell az előadást, a közönség döbbenten fogadta, de türelmesen a helyén maradt. Mikor a függöny később ismét a magasba emelkedett, megkönnyebbült sóhaj futott végig a nézőtéren. A színre lépő Bajort egetverő taps fogadta. Ezek után rendben lement az utolsó felvonás. Az előadás végén nyugtalanul faggattam Gizit, hogy mi okozta rosszullétét. „Pszt", intett titokzatosan, „csukd be az öltözőajtót". „Meg ne mondd senkinek", súgta felém, mikor már biztos volt benne, hogy magunk vagyunk, „olyasmi történt velem, ami még soha! Belesültem a szövegbe. Egyszerűen elfelejtettem, mi következik. A száz nem tudom hányadik előadáson! Agyrövidzárlat, másnak nem nevezhetem. Hirtelen pánik fogott el. A súgót se hallottam. Mit volt mit tennem? Megjátszottam, hogy elszédültem és „elájultam". Nem volt más megoldás! Hál' istennek, elhitték!" Ezt már nevetve mondta. Úgy nevetett, mint egy kaján kobold: „Mindenki elhitte! Érted? Nemcsak a közönség! A partnerek is! Mert vigyáztam ám, hogy esetlenül ájuljak el! Ki képzelte volna, hogy ha magamnál vagyok, ilyen trampli módra vágódom végig a földön?!" A második ájulás időpontja pár évvel korábbi. 1942 februárjában új szerepre készült Bajor a Nemzeti Színházban. Harsányi Zsolt „A bolond Ásvayné" című darabja egyik felében szép fiatalasszonyt alakított, majd eljátszotta ugyanannak a nőalaknak az öregkorát. Félelmes élethűséggel ábrázolta az egykor éles elme elborulását és váratlan megvilágosodásait, hol ravaszul mímelt, hol valóságos szenilitás tüneteit. A próbákon azt suttogták, hogy modellje a saját édesanyja, aki akkor már nagyon öreg és súlyos beteg volt. Gizi minden szabad pillanatában odaadóan ápolta. Nehéz próbanapjai után éjszakákon át virrasztott az ágyánál. Imádta és reszketett az életéért. De ugyanakkor, mert ízig-vérig színész volt, nem tudott ellenállni a szakmai zsákmányolás kísértésének. A haldokló arcának múmia-ráncait maszk gyanánt elorozta és jellegzetes mozdulatait, a semmibe hanyatló öregség koreográfiáját önkínzó könyörtelenséggel magára kényszerítette. A Bolond Asvayné főpróbáján Gizi remekelt a zsúfolt nézőtér előtt, pedig holt fáradt volt. Azon az éjszakán is reggelig virrasztott a betege mellett. És azon a délelőttön is őt játszotta a színpadon: az egyre erőtlenedő öregasszonyt. Egyszer