Szekeres József: Vita a rendezésről (SZTI, Budapest, 1961)

Rendezés éa korszerűség. A Tyeatr szerkesztőségi cikke

Ha az 1960-as szovjet színház életének képe ponto­sabban és átfogóbban rajzolódott ki azután, hogy megtár­gyalták lapunk hasábjain a rendezés kérdését, ha a szín­házművészetünkben végbemenő folyamatok világosabbakká vál­tak, ha a heves viták hozzásegítették művészeinket, hogy felismerjék az alapvető lényeget: a korszerű tartalom és a korszerű forma egybeolvadásához elengedhetetlen az alkotó keresés - a szerkesztőség ugy véli, hogy teljesítette kö­telességét. A vita során a szerzők szempontjai gyakran ellenté­teseknek, összebékithetetlennek mutatkoztak. Nos, nincs is rá szükség, hogy "összebékítsük" őket. Cikkében minden szerző saját művészi gyakorlatára támaszkodik, saját ta­pasztalatából indul ki. Igen, egyik rendező nézete tökéle­tesen elfogadhatatlan lehet a másik szénára, és mint a vi­ta két résztvevője, mint két szembenálló fél, két rende­zőnk /vagy két kritikusunk - ez lényegében mindegy/ a vég­telenségig vitatkozhat egymással, darabokra szedheti egy­mást. Amikor azonban az ember egészében próbálja áttekin­teni a művészet képét, amikor a vita bármelyik résztvevő­jének egyéni nézeteit általános elméleti szempontból köze­litjük meg, kiderül, hogy az "összebékithetetlen" állás­pontok váratlanul azonos arcvonalon sorakoznak fel, nem zárják ki, hanem éppen kiegészítik egymást, A szerkesztő­ség véleménye szerint a vita fő eredményét, pozitív elmé­leti tanulságát mindannak a summázása adja meg, ami mai színházművészetünkben a legérdekesebb, a legfontosabb, ami mindenki számára jelentős. Ha pedig igy van, próbáljuk meg kiválasztani az el­mondottakból a legtermékenyebb és a legnagyobb perspektí­vát nyújtó anyagot, azt az "oldhatatlan maradékot*, amely valójában a vita eredménye, alkotó tanulsága lehet. Ezt azért is meg kell tennünk, mert kritikai irodal­munk nem szokott hozzá, s nem Is ért az Ismeretek gyűjtéséhez* - 12 -

Next

/
Thumbnails
Contents