Szekeres József: Rendezés és korszerűség (SZTI, Budapest, 1960)

P. Homszkij: Meghal-e a rendező?

néző érzéseit* Hi lehet ennél nehezebb és ugyanakkor ennél vonzóbb feladat? A "tudós bibliamagyarázók" azonban ellenszenvet nevelnek ki a színházi ifjúságban a nagy mesterek munkái iránt, mert azokat dogmává, a trigonometria tankönyvéhez hasonló szabálygyűjteménnyé vál-toztatják. Egyébként vannak, hogy ugy mondjam, "istentagadók" is. Ezeket többnyire újítóknak nevezik, bár egész ujitói mivoltuk többnyire abban merül ki, hogy mindent összeszednek a színházi raktárakból, ahol a félredobott, s elfelejtett siralmas elméletek hevernek. Fellázadnak ezek az emberek az "evangélium" ellen, s a dogmáktól és hagyományoktól való teljes elszakadás mellett szavaznak. Minden "eretnek" kijelentésük pedig kizárólag abból ered, hogy leginkább attól félnek, hogy őket nem veszik észre az előadásokban, s hogy a színészek sikere elhomályosítja rendezői érdemeiket. Az ő előadásaikban mindenütt kilóg a "rendezői lóláb". "Ezt én találtam ki! - Látják? Lehet, hogy nem vettek észre engem? Álljanak meg!" - igy biztatják a nézőket, akárcsak a vásári mutatványos bódék kikiáltói. "A rendezőnek élnie kell! - mondják - élnie, nem pedig meghalnia a színészben!" S megint csak hivatkoznak... ha nem az "evangéliumra" akkor legrosszabb esetben Meyerhold vagy a hazai rendezés más tekintélyes mestereinek "zsoltároskönyvére". S a külső hatásosság és álujitások ellenére ez szintén számitás, amelyből hiányzik a nagy mesterek eleven gyakorlata iránti igazi érdeklődés, az állandóan megujuló, soha egy helyben nem álló alkotói müvészetük iránti érdeklődés.