Szekeres József: A színpadi alak problémája, (SZTI, Budapest, 1961)

Hallgatási zónák

nusa, /sünikor hallgat/. Természetes,ha ez a szerep szövegében előirt »játéknak' tekinthető szünet, akkor a szinész ugy érzi, mintha beszélne, vagyis mintha a néző figyelmének gyújtópontjában állna. Menjünk tovább. Amikor a szinész a hallgatási zónákban felkészül partnerével kapcsolatban a szóbeli cselekvésre, olyankor teste hátrafeszül, hogy azután előrelendüljön; vagy igyekszik felállni, kezével helytelenítő mozdulatot tesz, megkísérli megállítani beszélőtársát; végül miközben ellenvetésre készül, vagy ellenkezőleg, alá akarja támasztani egyetértését, a szinész teleszívja tüdejét levegővel és partnerét félbeszakítva, az első mondatra pazarolja el ezt a levegőkészletet. De ha mégsem sikerül félbeszakítania partnerét, akkor nagyot sóhajtva kilélegzi a beszivott levegőt és ez a kilélegzés ugy hangzik, mint a csalódás, a sértődöttség és a bosszankodás sóhaja, mint az elégedettlenség vagy az aktiv egyetértés sóhaja. Most arról a folyamatról beszélek, amely igy folyik le az életben ós igy folyik le a szinpadon is, ha a szinész szerves életet él a szerepben. Mindaz, amiről itt beszéltem, a sző szoros értelmében közvetlenül a temperamentum Jellegétől, a partner magatartása, cselekvése értékelésének erejétől függ. Mihail Tarhanov, a nagy színész azt mondta: ,Az alak megteremtése számomra azt jelenti, hogy megértem és megtalálom a lélegzés tempó-ritmusát az illető szerepben'. Charles Dullin még szélesebb értelemben veti fel a kérdést: a tragédiának is megvan a maga lélegzési tempó-ritmusa, a bohózatnak is. Színészeink leggyakrabban mégis ,előregyártott lélegzéssel' mondják el szerepeiket. A szinész négy órán keresztül nagy életet él át ós egyszer sem lélegzik teljes tüdővel. Sem a szünetekben, sem a hallgatási zónákban, sem a szövegben! Nem indítja sóhajra az elkeseredés, a bánat, a sajnálkozás, a sérelem. Pedig az életben bármilyen kellemetlenség ér bennünket - megbetegszik a gyermekünk, - 69 -