Szekeres József: A színpadi alak problémája, (SZTI, Budapest, 1961)

A szerző arculata

leül egy padra, figyel, valósággal megmerevedik a várakozásban vagy valamilyen előérzettői.Irinának ezt a szótlan elvonulását ugy érzékeljük, mint Tuzenbah iménti távozási témájának folytatását, visszhangját. Ez ismét az előadás belső zeneiségének egyik legfinomabb kidolgozott részlete. Az előadás csodálatosan költői jellege mindenekelőtt ebben a zenei elemben rejlik." Lvov-Anohin előadása után heves vita keletkezett.Többen azzal vádolták az előadót, hogy túlságosan élesen szembeállította Gorkijt és Csehovot, mások inkább irodalmi alkotásnak, mint rendezői elemzésnek minősítették a beszámolót. A vita végén Alekszej Popov szólalt fel: "A szerző arculata nem játékkép, amelyről szavakkal is lehet beszélni. De van-e jogunk lemondani arról a lehetőségről, hogy kidolgozzuk a rendezés elméletét? Megelégedhetünk-e csupán empirikus sikerekkel ós kudarcokkal, hogy közlren ne keressünk semmit, ne vonjunk le következtetéseket, ne osszuk meg tapasztalatainkat? Nagyon jól megértem, hogy a szerző arculata megfoghatatlan, mint a virágpor a szinnon. De ezt a virágport konkretizálni kell: milyen is tulajdonképpen, milyen elemekben található meg. S ezért természetes, hogy Lvov-Anohin barátunk ,bebújik» a beállításokba,az atmoszférába és az érintkezés problémájába, mert hátha ez nem az az atmoszféra, nem az az érintkezés, nem annak a szerzőnek a hangja. Másként egyszerűen el kell vetni ezt a problémát,mint olyasmit,amit nem lehet szavakban kifejezni! Mi viszont természetesen alkotóelemeire akarjuk bontani. Itt Lvov-Anohin egyrészt arról beszél, hogy a munka folyamán be kell hatolni a szerző lényegébe, másrészt megvizsgál egy-két előadást és ennek alapján próbálja elemezni az eredményt. Számomra érdekesnek tűnik, ha egy kérdést két oldalról is megvizsgálunk. A biráló megjegyzésekre vonatkozólag csak annyit, hogy az emiitett előadásokban neki való- 46 -