Szekeres József: A színpadi alak problémája, (SZTI, Budapest, 1961)
Az átalakulás művészetéről
huz.Az átalakulás feltételezi a képzelt személy dialektilcus egybeolvadását a szinész pszichofizikai anyagával. Ez az az eset, amikor . u,1 lény született az esztétikai értelmezés szférájában, hus. vér, este fél nyolctól tizenkettőig élő lény, aki aztán az u.j előadás kezdetéig párává foszlik 1'. Popov elvi bevezetőjét kisebbfajta vita szakította félbe. A laboratórium tagjai azt a kérdést vetették fel, hogy a ,megelevenités* fogalma szerinte csak színészi viszonylatban negativ értelmü-e és a rendező munkájára vonatkozólag el lehet-e fogadni. Popov a kérdés ilyen felvetésével egyetértett és hangsúlyozta, hogy jogosan beszélhetünk a rendezői látomás megelevenitésérő l. Adva van ugyanis a művész /a rendező/ és ralta kivü l áll az anyag: a szinész, a beállítás és a színpadkép. Némelyik szinész vagy rendező önmagából kiindulva épiti ki a szereplő jellemének logikáját és ugy gondolja, hogy ha saját közvetlen érzékeléseire épiti - a szerep megadott körülményeit figyelembevéve - ezt a logikát, végső soron megteremti a szinpadi alakot. Gyakorlatilag azonban az történik, hogy a szinész szerepről-szerepre önmagát játssza különböző adott körülmények között. Átalakulásról szó sincs. Ez sok szinész és rendező fogyatékossága. A logika felépítésének rendszerében ezek a színészek és rendezők nem veszik figyelembe a legfontosabbat, azt a momentumot, amikor a szinész önmagából kiindulva, őszintén cselekedve, rábukkan egy merőben más személy jellemére. Néha, amikor a rendező igy szól a színészhez: "ne játssza meg a szerepet", "ne költsön hozzá", stb., nemcsak a mesterkéltség útját vágja el, hanem a fantáziáját is. A színháztudományi irodalom még nem dolgozta ki és nem világította meg kellően azt a rendkívül fontos momentumot, amikor az Én "ő"-vé, alakká alakul át. Mikor jön el a döntő pillanat, melyek a hozzávezető lépcsőfokok, meg lehet-e találni az "érintkezési pontot", ahol az alak kezdődik? A vi- 16 -