S. Nyirő József: Művészet és tudomány (SZTI, Budapest, 1961)

V.A. Razumnij: A művészi általánosítás természetéről

Valóban, mit is értsünk a szépség törvényei szerint való alkotáson? Vajon csak esztétikailag értékes tartalom megteremtését? Természetesen nem, hiszen a művészet a cselekvés különleges fajtája, s a művészetben a legszebb gondolatnak sincs értéke, amig testet nem ölt /testet ölt! rendkívül találó kifejezés/ a mester, a művész által megmunkált dologi, természeti anyagban. Igazi művészi alak csak akkor születik, amikor a művész megtalálja és megalkotja a művészi elgondolással adekvát formát. Az ilyen alakot létrehozó művészről mondják, hogy eltalálta a mértéket. De hogyan kell eltalálni a művészi forma kifejező erejének ezt a mértékét, amelytől ha eltérünk, vagy a tartalom elszürkitett formábaöntése vagy a forma egyoldalú expresszivitása lesz az eredmény? Hogyan kell megteremteni a lakonikus, de egyúttal legkifejezőbb művészi formát? Véleményünk szerint ennek a kérdésnek megválaszolásában egy lépéssel sem jutunk előbbre,ha nem vizsgáljuk meg; a formai megoldás problémáját mint funkcionális problémát

. Hiszen a művészi forma az az eszköz, amelynek segítségével a művész a lelkében született tartalmat más embereknek átadja,vagyis a művészi forma a közlés eszköze. És mint ilyen, arra szolgál, hogy az olvasó, a néző, a hallgató alkotó módon érzékelje, felfogja, s hogy gazdagítsa az embereket a formán keresztül kifejezett tartalom felismerésével és emócióival. A művészi képmást érzékelő ember nem passziv, hanem aktiv esztétikai tényező, amit a teoretikusok a legutóbbi időkig figyelmen kivül hagytak. A művész azonban semmiesetre sem hagyhatja figyelmen kivül ezt a tényezőt, mert a néző, az olvasó, a hallgató részt vesz az alak megszületésének alkotási folyamatában: ő teszi lehetővé a művész száméra az esztétikai mérték megtalálását. Bármely művészeti ágban a forma közös jegye, hogy számit az alkotó képzeletre

. A leginkább nyilvánvaló ez az irodalomban, ahol az olvasó előtt ténylegesen nincs más, - 47 T