Szekeres József: Az ismeretlen Sztanyiszlavszkij (SZTI, Budapest, 1960)

Sztanyiszlavszkij: A szinész és a rendező művészete

indokolt legyen, azaz az ábrázolandó alak lelkiállapotát fejezze ki, ás ne szolgálja mindenféle konvencionális színpadi mozdulatok és testtartások módjára csupán a tetszetősséget. A fenti módszereknek takarékos beosztása alkotja a szinész belső technikáját. A belső technika fejlődésével együtt kell haladnia a külső technikának is. A színésznek állandóan tökéletesítenie kell testi apparátusát, amely az ábrázolandó színpadi alak felidézésére és belső életének pontos, világos kifejezésére szolgál. E célból a színésznek nemcsak teste hajlékonyságát és mozgékonyságát kell kidolgoznia, nem csupán könnyed, sima és ritmikus mozgásra kell törekednie. Végső soron el kell érnie, hogy minden izomcsoportját tudatosan irányítsa és pontosan érezze a beléjük áramló energiát, amely a s zinész magasabbrendü alkotóközpontjaiból kiindulva meghatározza arcjátékát, mozdulatait s kisugárzó ereje magávalragadja partnereit ós a nézőteret egyeiránt.A belső érzékelésnek ugyanilyen fokozott tudatosságát és érzékenységét kell a színésznek kidolgoznia hang- és beszédapparátusában is. Megszokott beszédünk mind az életben, mind pedig a szinpadon prózai és monoton, szavaink összefüggéstelenül koppannak, nem fűződnek fel a beszéd-melódia láncára. Pedig ez a melódia olyan lehetne, mint amilyent a mesterhegedüs csalogat ki a hegedűjéből; mélyenzengő, színes, sürü, átható dallam, amely szabadon szárnyal a magas és mély hangok között, elhalkul, majd fortéba csap át. A színészek az unalmas,gépies beszéd ellen vívott harcukbein gyakran "felékesítik" beszédüket, különösen versmondás alkalmával: mesterkélten cifrázzák, kádenciákat iktatnak be, hirtelen magasítják vagy mélyítik hangjukat. Mindezek az "ékitések" a konvencionális dagályos deklamáció jellemzői, semmi közük sinosen a szerep érzelmeihez,ezért az érzékenyebb néző rögtön megérzi bennük a "falsot". Lehet azonban a beszédnek másfajta, természetes, ze-