Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)

Kolozsvár

Gorkij titka

87

remtett Gorkij szövegének, amilyent nem teremtettek még számára romániai magyar színpadon.

A másik döntő opcióját Haragnak - Kölönte Zsolt, a díszlettervező valósította meg. Ezt a domború földgömbszeletet ugyanis egyetlen hatalmas, rengeteg alakos ikonnal ölelte körül. Vászonra festett ikonnal, amely félkörívben fogja körül a játékteret. És amely nem is akar másnak tűnni, mint vászonra festett jelzésnek. Mi ez? Cirkuszi ponyva, egy remek író, egy kitűnő rendező, sok kiváló színész és az egészhez nagyszerűen hozzánövelt (mert hozzánevelt) statisztéria közös nyaktörő művészi mutatványának háttere? Vagy mennybolt, amely pravoszláv jelrendszerek csillagképei alá zárja a menedékhely lázongóit s reménykedőit? Vagy a nagy közös sors, a végzet boltja felettük, az egész emberiség felett, monumentális memento móri, amely ellen lázadozni lehet ugyan, amely alatt azonban élnünk-halnunk kell?

A mérhetetlen ikont persze... rosszul világították meg; nincs mindig logika, eszmei rend felfényléseiben s elsötétüléseiben. Mint ahogy a háttér mögött lejátszódó cselekményelemek árnyjátékszerű láttatása sem sikerül a második részben, illetőleg a nagy verekedések pillanatait teszi komolytalanná. Ez azonban már nemcsak Harag és Kölönte hibája, hanem a színpadi technikusoké is. Annál kifogástalanabbnak tűnik viszont a „rongyok megkomponálása", amivel Doina Levinta jelmeztervezőnő remekel ezen az előadáson. Most látjuk csak, mit lazít bizonyos spontán (a bútorosok és kellékesek által alkalomszerűen alakított) színpadi szedett-vedettség legtöbb előadásunkon (emlékezzünk például a Kulcskeresők megkomponálatlan rendetlenségére), és mit jelent, ha valaki a szó Gaál Gábor-i értelmében „poetizálja át" például a nyomort egy színpadképben is. Amit Tóth László színpadán az égig érő - de megszervezett - bútorhalmaz sejtetett az Öreg ház bemutatóján, azt sejteti ezen az Éjjeli menedékhely bemutatón Doina Levinta égig érő rongyhalmaza. Valami fenyegető, fojtogató őselem támadását érezzük ki belőle; egy őselemét, amelyet mi teremtettünk ugyan, de ellenünk fordul.

Kár, hogy Szegő Péter kultúrált zenéje nem szolgálta eléggé ezt a színpadképet, ezt az előadást. Zenei betétei egyenként bizonyára ígéretes alkotások, együttesen azonban eklektikusnak tűnnek, és nem hordozzák azt az életérzést, amelyet a Gorkijt idéző Harag György, Kölönte Zsolt és Doina Levinta sejtett ki a világkölteményből. Szegő Péter zenéje tehát nem vált olyan értelemben szereplőjévé az előadásnak, mint annak idején az Oláh TiKOLOZSVÁR