Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)
Kolozsvár
KOLOZSVÁR 72 MAROSI PÉTER Torony alatt - láb nélkül Igazából az első felvonás lepett meg a bemutatón. A bosszúálló, a kapus nagyváradi stúdióelődását kétszer néztem meg annak idején: Szabó József, Varga Vilmos és Bállá Miklós tehát számomra is rég bebizonyította, milyen lehetőségek rejlenek ilyenszerű Páskándi-abszurdoidok színpadra állításában. Csakhogy: egészen más dolog száz-kétszáz néző előtt, egy nagyobbacska szobában szólaltatni meg valamit, és megint más az ország egyik (méreteiben) legnagyobb színháztermében és színpadán egy felvonáson át ide-oda sifiteltetni két csonka koldust, s eközben érni el egészen megdöbbentő művészi hatást. E felvonás - mint teljesítmény - Harag György, Vadász Zoltán, Pásztor János és Kölönte Zsolt nagy sikere; méltó folytatása annak, ami az Özönvíz előtt marosvásárhelyi előadásával kezdődött újra a romániai magyar színpadokon (is). Mindenekelőtt: a teljesen üres színpad képe, amelyet csak a nézőtér első sorától a hátsó vasajtóig ívelő domború deszkaépítmény tart össze, aztán fekete-piszkosán ott meredeznek az épület csupasz falai, a kijáratok döndülő vasajtói - és mindezzel az ügyesen megvilágított vagy elsötétített „semmivel", szabadtéri színpadi hatásokat idézve, Kölönte Zsolt minden naturalista díszletnél jobban érzékeltette az első felvonás játékterét, hogy ott vagyunk egy gyulafehérvári templomtorony aljában, az öreg falak tövénél, ahol valóban operai méretekben veheti kezdetét Páskándi sajátos „koldusoperája" . Szóval akármennyiszer bizonyult is kóklerkedésnek az üresen hagyott színpad divata, ez alkalommal szcenográfiai telitalálat! Éppen a maximálisan kinyitott színpadtéren dolgoztatta meg aztán maximálisan Harag György koldusait. Azzal vetíti ki mindjárt kezdettől a Tornyot választok belső ellentmondásait a játéktérre, hogy a két lábatlan roncsot úgy hajtja szakadatlanul körbe-körbe azon a deszkadombon, mint cirkuszi idomár idomított vadait. Félelmetes látvány; és ez a rendező lényeges hozzájárulása ehhez a felvonáshoz. Amint ugyanis az író „izgés-mozgásnak" nevezett a fentebbi idézetben, az az előadáson - paroxizmusig fokozódó öncsalás adekvát kifejezéseként - egészen természetellenes rohangálássá növekedik; nem szervezetlen rohangálássá, hanem egy borzalmas antibalett pontos koreográfiájának színpadi kiteljesedésévé. Amit ebben a felvonásban Vadász Zoltán és Pásztor János nyújt, az a színész pályáján csak néhányszor ismétlődő kivételes pillanat: a megoldhatatlannak tűnő nagy szereppel való találkozás és a szerep felett való jó értelemben vett teljes győzedelmeskedés. Mert ez a két színész a hallatlan fizikai megerőltetés ellenére
