Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)
Epilógus
Cseresznyéskert 285 ban nagyon jó formában volt, egy hirtelen megöregedett nevelőnőt állít elánk; feszültségteli előadásában Sarlotta drámáját tragikum és komikum, méltóság és nevetségesség közötti titokzatos ingadozás adja. Dunyasa eredeti és meggyőző Monica Ristea előadásában, Constantin Säsäreanu Vándorlegénye pedig megjelenésének különössége által emlékezetes, a figura egyszerre van jelen itt és egy távoli világban. Halványabb és bizonytalanabb Vasile Vasiliu Szimeonov-Piscsik földbirtokos szerepében és Dán Ciobanu Jepihodov könyvelőében. Kétségtelen, hogy „ha az idő türelmesebb lett volna", Harag György a színészi alakítások mindegyikét művészileg ugyanolyan összetetté és magasszínvonalúvá formálta volna, mint amilyen az előadás csodálatosan kifinomult színskálájú díszlete és zenéje lett mely mintha belülről törne elő - mint egy Rembrandtnak tulajdonított híres keresztrefeszítésen a fény. Az előadás a hazai és külföldi Csehov rendezések történetében is meghatározó jelentőségű; a háború utáni román színházi gondolkodás legkimagaslóbb értékei között helyezkedik el, Harag Liviu Ciuleijel és Lucian Pintilievel együtt a román színház kiemelkedő alkotója. Idézzük fel az öreg Firsz alakját az előadás emlékezetes befejezésében: a színpad üres, az időtől feldúlt. Csak ő maradt és érzi, hogy közeledik a vég. Nem is várta, hogy másképp legyen, hogy ne maradjon teljesen egyedül. Ranyevszkajával és világával ellentétben - amely a cseresznyéskertből csak hasznot húzott és végül könnyedén meg is vált tőle, hogy új életet kezdjen -, Firsz egész életében ezt a kertet szolgálta, ő ezt nem akarja és nem is tudja elhagyni. A reális és szimbolikus síkok mindeddig folyamatosan interferálódtak. A „kert" összeomlása után mintha a fogalmak leválni készülnének a testiségről, mely hordozta őket. Említsük meg Csehov darabzáró utasításait: „Távoli hangot hallani, amely mintha az égből jönne: elhaló, szomorú zengés, a megpattant hárfahúr hangjára emlékeztet. Utána mély csönd, melybe csak a fejszék tompa zuhogása csap belé a kert felől." Földre roskadtan, akár a kert, melyet kivágtak, végrendelkező összerándulásba gyűjtött utolsó erejével, Firsz tovább üti a színpad deszkáját és fájdalmasan, felkavaróan egyedül kiáltja ki egy élet, vagy egy cseresznyéskert igazságát: „ Én itt maradok, én itt maradok, én itt maradok...". A Cseresznyéskert egy Harag Györgynek nevezett Prospero szigete. 1985. július-augusztus Ari-Nagy Barbara fordítása i i EPILÓGUS
