Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)

Epilógus

VICTOR PARHON

Cseresznyéskert

Egy ember - a Színész felelősségével és biztonságával - elgondolkodva vág át a színpad deszkáin a reflektorfényben, és a színház, ez ősrégi játék nehéz plüssfüggönye felé közelít. Amikor megérinti, felcsendül az előadás különös és megkapó vezérmotívuma, és a függöny - mint egy elvarázsolt kapu, mely egy másik világot fedhetne fel előttünk - szófogadóan, mintha megismerné gazdáját, lassan szétnyílik. Egyelőre azonban csak egy másik függönyt fed fel. Fehéret, átlátszót, anyagtalant (akár egy virágzó cseresznyéskert), amely mögé vágyainktól és lehetőségeinktől függően vagy átjuthatunk, vagy sem, s ezáltal megismerhetjük vagy sem mindazt, ami a valóság egymást követő látszatai mögött található. A Rendező kezdettől fogva észrevétlenül, ám kétségbevonhatatlanul segít bennünket a színpadi nyelv jeleinek értelmezésében; de a cseresznyéskert - ha nem épp a színház - törvénye: csak annyira tudsz betekinteni ebbe a hétköznapi valósághoz képest más térhez, más időhöz és más lelkiállapothoz tartozó kertbe vagy varázsdobozba, amilyen mértékben önmagadba, vagyis egy ahhoz képest más térbe, más időbe és más lelkiállapotba tudsz nézni, mint amit megszoktál és ismerni vélsz. Másképp mondva: önmagadba nézni annyit jelent, mint behatolni egy valódi „tér- és időalagútba", a „saját éned alagútjába", melyben egy virágzó cseresznyéskert borzongása is létezhet vagy létezhetett valaha, mert itt mindent, amit megélsz, mintha már átéltél volna egyszer, még ha egyes dolgokra nem is emlékszel, mert tulajdonképpen csak most fogod átélni őket.

Úgy illik, hogy Lopahinnak a földbirtokosnő küszöbönálló érkezéséről Dunyasával folytatott beszélgetése, a cselédek sürgés-forgása, ahogy minden más előkészület is, mely a „cseresznyéskertbe" lépésünk pillanatára való tekintettel bent megy végbe, ne legyen számunkra világosan látható. Csak mintha ködön át mutatnák meg a benti világot a beavatatlanoknak, akik még vagyunk, mert még „úton vagyunk", és még önmagunkba sem ér