Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)
Epilógus
EPILÓGUS 274 HORIA HOR$IA alapvető megújulásra? Vagy bűvöletében tartott még Mony Ghelerter és Alexandra Brätä§anu példaértékű Csehov-modellje a hatvanas évekből (az emlékezetes Három nővér)? Akárhogy is, Pintilie rálépett a csehovi életmű vitákkal terhes újraolvasásának, újraalkotásának útjára. Milyen céllal? Bár Csehov színháza mindenütt számos kortárs rendezőt izgatott és izgat ma is, Haragot (aki lapzárta után, július 10-én elhunyt) csupán érett éveiben kísérti meg, amikor Jugoszláviában és Magyarországon színpadra állít néhány előadást, s az idei évadban saját kezdeményezéséből bemutatta a marosvásárhelyi Nemzeti Színházban a Cseresznyéskertet. Ekkor jut eszébe Pintilie változata, mely egykor számára is bizonyította: Csehov „másképp" is értelmezhető. Ismerte a Moszkvai Művész Színház változatait, melyek - saját bevallása szerint - nem érintették meg, ahogy különben maga Csehov sem volt elégedett Sztanyiszlavszkij értelmezéseivel, még ha a nagy rendező tette is színdarabjait híressé, modellt állítva a világ számos tekintélyes színpada számára. Az új interpretációs módozatok „másképp"-jét (maga Majakovszkij is írt hajdanán egy cikket A két Csehov címmel) Harag felfogásában a „kortárs szemmel olvassuk a klasszikus szöveget" óhaja, vágya és szükségessége határozza meg. Ez egybecseng Liviu Ciulei célkitűzésével: „Szembesítsük a közönséget az emberiség nagy problémáival, sőt, érjük el, hogy a közönség minden egyes tagja is szembesüljön önnönmagával". Harag tiszteli a történelmi pillanatot, a századvég-századelő problematikus küszöbét egy belső ellentétektől megrendült birodalomban. „Csehov minden szereplője saját társadalmi osztálya vagy kategóriája jellegzetességeivel jelenik meg, és az életmű egésze is az orosz társadalom 1905-ös forradalmat megelőző krízisének egyik legépületesebb dokumentuma" (Tudor Vianu). Harag elképzelésében a mentalitás, a viselkedés, az életstílus, a ruházat, a gondolatok, az érzések, még az előítéletek is - mint ahogy a láncszemek összekapcsolódnak - együttesen mutatkoznak meg a korszak elé tartott tükörben. A rendezőt mégsem a muzeális restitutio érdekli. Azáltal, hogy a cselekmény, a szereplők, a tárgyak ily módon új szimbolikus funkciókat kapnak, a történelmi pillanat egyediségéből átlépünk az általános emberi terébe. A színjáték tere Ha a díszlet - ahogy a függöny felemelkedik - „megadja az előadás hangnemét", az első perctől kezdve abban a csehovi univerzumban helyezkedünk el, mely Romulus Fene§ színpadi metaforájában konkretizálódik. Me-
