Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)
Nagy Béla: Színház és dramaturgia
Színház és dramaturgia 21 ugyanazon a szinten teljesíteni. A marosvásárhelyi színház akkor kezdett lefelé haladni, hogy úgy mondjam: stagnálni, amikor a realizmus egyfajta alkalmazása a színpadon megszűnt. Amikor parttalanná vált, amikor a realizmusba sok minden más is belefért... Új darabok kerültek a repertoárba, és olyan új szelek fújtak, olyan új hullámok jöttek a színház világába (nemcsak nálunk, hanem mindenütt), amelyek a puszta szobát vagy az egyszerű lélektani kapcsolatok megmutatását szűknek érezték. Nem tudom elfelejteni, hogy milyen sokáig éltünk a marosvásárhelyi színház bűvöletében. Mi, mindnyájan fiatalok, akik akkor Kolozsváron vagy máshol voltunk, erre a színházra esküdtünk. Úgy mentünk az előadásokra, mint valami ünnepre. Emlékszem, már rég túl voltunk a nagy perióduson, de még tartott az emlék; születtek az előadások, és mi még mindig állítottuk, hogy nagyszerűek. .. hogy is mondjam? Az ember kritikai és önkritikái érzéke nem fejlődik ki elég hamar, vagy pedig könnyen eltompul. Ott volt például a Vány a bácsi. Nagy produkció! Kovács György mint Asztrov, Lohinszky Ványa bácsi, Erdős Irma Szonya, Lavotta Károly Szerebrjakov és így tovább. Bratá§eanu, a bukaresti díszlettervező, Tompa Miklós, a rendező... És azt hittük, hogy ez éppen olyan, mint az addigi vásárhelyi nagy realista előadások. (Amelyekre a bukaresti kollégák lejöttek Vásárhelyre és csodálták, vagy pedig a marosvásárhelyi színház ment Bukarestbe: ott Bulandra asszonytól kezdve Móni Ghelerterig, Sicá Alexandrescuig mint az ország egyik legjobb színházát ünnepelték.) És később jött egy periódus, amikor a marosvásárhelyi színház is belerekedt az állóvízszerűségbe, és nem tudott kilábalni belőle. Egyre gyengébbek lettek az előadások. S ezt - egészen furcsa - lehet, hogy mi tudtuk, éreztük, de soha nem mertük kimondani. 1966-ban elkerültem Szatmárról, mert egy napon rájöttem, hogy nem tudok rendezni. így van. Ennek előtte láttam valami izgalmas előadást, talán Bukarestben, és mondtam: hát... ezt már egy kicsit másképpen csinálják, mint mi. Hazamentem, és elhatároztam: a Dollárpapát úgy fogom rendezni, hogy valami modern dolgot találok ki. Láttam: nem lehet a régi módon dolgozni. És éreztem magamon, hogy valami szánalmas vergődésben vagyok. Mert sem úgy nem tudtam dolgozni, ahogyan régen, úgy meg pláne nem tudtam, ahogyan akartam. Ott álltam és mondom: istenem, ez vészjel! Valamit csinálni kell! Mert vagy megmarad az ember vidéki, biztos, nyugodt, polgári vénnek, aki a színházban csak jelen lesz, vagy pedig Madáchcsal azt mondja: a művészi életben csak a küzdés lehet a cél. Egyik napról a másikra elhatároztam, hogy elindulok, és mint Csongor, megkeresem a boldogságo-BESZÉLGETÉS