Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)

Magyarországi előadások

MAGYARORSZÁGI ELŐADÁSOK

190

ABLONCZY LÁSZLÓ

pírról, előre megfogalmazva elhangozzék. S az áldozat ott áll széttárt kézzel, égbe emelt tekintettel, értetlenül.

Ott áll, mert másként nem tehet. S immár nem fohász, hanem egy keserű dal szól a csillagokhoz.

Az előadás szövegszerű összefüggéseit vizsgáltuk eddig. Ennél is fontosabb kérdés számunkra: Harag hogyan teremtett egységes stílust. Az időrétegek, dráma- és játékváltozatokban mi az összefogó, rendező elv?

Az a többdimenziójúság, ahogyan egy mai színi együttes egy Kisfaludy korabeli színházi előadást megidéz, akik egy történelmi vagy éppen kortársi vígjátékot előadnak. Harag hallatlan egyensúlyjátékot vállal, nemcsak egy-egy jelenetet, hanem az egész színházi estét tekintve is. Sem pamfletre, sem olcsó viccelődésre nem hajlandó. De kézen fekvő volna pedig a történelmi drámák helyzeteiből, érzelmi fellobbanásaiból, a vígjátékokból karikaturisztikus színházi panoptikumot kreálni! Harag azonban a feladathoz és a történelemhez is etikai tartással közelít. Az ügy, a játék méltóságát megőrzi, miközben velünk, jelenkoriakkal a finom distanciát érzékelteti. Épp avval, ahogyan a mai komédiások, a régiek lelkét és színházát újraélik. De figyeljük csak közelebbről Harag egyensúly-játékát!

A Tatárok Magyaroszágban Kajuk kánnak harcosaihoz intézett szavaival indul. Mi történik Harag színpadán? Az idézett prológot követően hujjogatással és dobogással, harcos lépésekkel négy tatár érkezik. A dobogón törökülésben a közönségnek háttal elhelyezkednek, majd hátulról fátyollebegtetéssel asszonyok tipegnek elő. Kajuk középen áll és szónokol. A harcosok és az asszonyok reagálnak szavaira: „erős karjaitokat" - mondja Kajuk, s mind a négy harcos karja izmát dicsekvő emeléssel felmutatja. „A vár felé indulunk" - halljuk a tatár vezértől, s a férfiak és nők többszöri fejfordítással, mintha parancs hangzott volna, a képzelt vár felé fordítják fejüket. Egy alig nyolc-soros szöveg mögött Harag játékot és stílust teremt. Jelen nézőpontból stilizál, de eleink játékstílusának naivitását is megidézi, miközben történelmi drámát játszat. Sorolhatjuk, ahány jelenet, annyi kompozíció. A Tatárokban még: a magyar tábor beállított hősi idillje egy olajnyomat élőkép és egy romantikus színházi tabló finom elegye, a S tibor remek indítása: köpenyben, kezében cilinderrel, mély alázattal hangzik a sirató: „Szegény magyar nép" - komédiásunk beszédhibás? De hisz oly átélten sírat - nevessük, vagy véle szomorkodjunk? S halljuk a következő sort. „Téged vihar tép...". S hátul három ágrólszakadt szegénylegény egymást támogatva megjelenik - íme megint a stílus bravúros egyensúly-játéka, amelyben a játék megható igyekezete sajátos jelenbeni transzpozíciót te-