Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)

Magyarországi előadások

ABLONCZY LÁSZLÓ

Kisfaludy-játék

Ruhákkal, maskarákkal teleaggatott fogasok határolják a színpadot, középen üres dobogó, jobbra hátul állványok és székek egy majdani zenekarnak. Gyülekezik a közönség. A színpad élete már elkezdődött; egy muzsikus lassan felénk közelít, mintha nosztalgiával átsuhanó Bihari-dallamot játszana hegedűjén.

Nem a vágyódtatás, álomteremtés ambíciójával mégsem, hanem az idő megnyitásának hangoltságával, színpad és a nézőtér együteműségére.

Aztán egy cipekedő emberke tűnik elő, hátradőlve egyensúlyozandó tartja ölében a fehér mellszobrot. Költőnket ábrázolja. Letenné, majd mégis továbbáll vele. Eltűnik a függöny mögött, majd megint előterem: a szobor sehol sincs alkalmas helyen. Kellemetlen és fölösleges? Úgy lesz az még visszatérően, a játék folyamán.

Kíváncsi, riadt, érdeklődő, tanácstalan arcok, alakok bukkannak elő az oldalfüggöny mögül. Majd eltűnnek, aztán finom, bizonytalan léptekkel, némi bátorsággal, ismét előjönnek. Mai színészek. Avval a megbízatással, hogy „ma este Kisfaludyt játszunk". Játszunk? Rögtönzünk? Az enyhén lejtő dobogón köpenyben, álarcban, jelmezben gyűlik össze a trupp. Egy hölgy székre áll fel és a prológusba kezd. Felfokozott igyekezettel kéri figyelmünket és a pártolást. „És ha csekély mesterségünk fel nem éri a külföldnek régibb remekit, engedelmet várunk, mert az igazi igyekezet legelső kezdete a szebb tökéletesedésnek." Nem egyszerűen a Kisfaludy-darab invokációja. Általánosabb érvényességgel az egész színházi este ambíciója és Harag György immár tíz esztendeje vallott és gyakorlott programjának szerény megfogalmazása. Irodalomtörténetek, drámatörténészek válllonveregető ítéletei ellenében az élő színházi gyakorlat az egyetlen lehetséges - mondja Harag György ami Bornemisszától Csokonain, Kisfaludyn át Móriczig és Remenyik Zsigmondig érv és bizonyíték lehet válaszként a kisebbrendűségbe kényszerítő helyzetre, amely úgy szólít meg bennünket: mit ér a drá