Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)
Magyarországi előadások
magyarorszAgi előadások 170 SZŐKE SZABOLCS A színpad teljes szélességében és magasságában körülzárja deszkafalaival. Törékeny alakját szinte összeroppantja a teherként ránehezedő, bedeszkázott háttér. („Csupa sötétség, sehol egy sugár...") A színpad itt hozzásegít, hogy valóban börtönnek lássuk a hősnőre bűntudatként rátelepedő félelmeket, megfoghatatlan, sötét hatalmakat. Katyerina a kísérleti állatok kiszolgáltatottságával vergődik ebben a deszkaveremben. (A veremhasonlatot a tér mélységkeltő illúziója indokolja.) A felvonásvég erre a képre zárul. A vasfüggöny mintegy elnyeli ezt a látványt. A második rész indító képe, a falusi „idill" groteszk néma jelenete a zenei témák szigorúságával válaszol a drámakezdő néma tömegjelenetre. A nevetségességig fokozott, gépiesen egyforma mozdulatokkal a semmit öltögető asszonyok között Katyerina arca is elvész. Azonos mozdulatokat végző kezek, arcok helyett kendők. Csak Kabanova és Fjoklusa látható, értelmezhető. Ez a monoton mozdulatzene festi alá kettőjük végítéletről szóló párbeszédét. A színpadi térbe lyukat éget az óriási méretű fehér lepedővászon. A fölötte egyhangúan táncoló kezek vízióvá növesztik ezt a képmutató pantomimot. Az önmagába zárt kis etűd csakhamar az ellentétébe fordul. A zarándokasszonyok vacsorájának féktelenségig fokozott látványa megmutatja, hogy az előbbi kép látszatrendje mögött valójában miféle rend uralkodik. A forgószínpad gépezete most ismét beindul. Részeg, állati zabálás torz látomását fordítja ki előttünk, tárgyilagosan, minden oldalról beláthatóan. A színpadi deszkafalak most ismét elnyelik az előbbi eseményeket. Jön Kuligin, aki a bezárt ajtók mögött lezajló „privát bűnökről" beszél. „A család magánügy" szent titkát zárjuk csak be e sivár falak mögé („reteszek"). A viharjelenetben, ahol a dráma tulajdonképpen kulminál, a térkompozíció és a benne elhelyezkedő szereplők szerves egysége mindennél egyértelműbben mondja ki képileg a végső ítéletet. A romos, boltíves épület árkádjai között várakoznak a városlakók megbújva. Kuligin az épület korláttal védett csúcsáról beszél az emberekhez: „De ti fölnézni sem mertek, úgy reszkettek! Én bizony nem félek." Ezt az ítéletét ismét a színpad lehető leghangsúlyosabb pontján mondja ki. Lent az emberek közt kísérteiként megjelenik ellentettje, az eszelős Úriasszony. „Olthatatlan tűzben fogtok elpusztulni" - károgja. Mennydörgés, Katyerina nyilvános bűnbánata. Ezután már csak a halálra való felkészülés és a végső távozás van hátra. Az építmény középső nyílásán keresztül a horizont nélküli sötétség tárul elénk. Ezen a semmibe nyíló kapun át indul el Katyerina. Fojtogatóan szép pillanat, ahogy az épület tömbje két külön világra osztja fel a teret. Az előtér
