Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)
Magyarországi előadások
MAGYARORSZÁGI ELŐADÁSOK 168 SZŐKE SZABOLCS említi vágyait a repülésről, ahol Kuligin megvalósítja e vágyat. Az ezermester kicsúfolása párhuzamos a béna, beszélni nem tudó nyomorék aljas meggyalázásával. Nem véletlen tehát a térbeli azonosságok vagy ellentétek megmutatása sem. Kuligin megpróbálkozik a lehetetlennel: nehézkes szárnyakkal felülemelkedni, de ott a mélyben a kiáltó ellentét, a járni, beszélni nem tudó gnóm emberke alakja. Az előadás egyik csúcspontja alighanem e némaságában is beszédes jelenet. A zenében óriási szerepe van a csendnek. Az a süket csend, amely a teljes színpadi masinéria leállásával - a két egymással élesen szembeállított emberi korpuszkép megmutatása után - bekövetkezik, talán még mélyebben belevésődik az ember emlékezetébe, mint a nyomorék artikulátlan, értelemre igyekvő-vergődő hangja. Ez a csend nemcsak hallható, de „látható" is. A forgószínpad szerkezete úgy áll meg itt nyikorogva, lihegve, mint egy emberi szív. Kiábrándító üresség tátong most a színpadról. Leleplezően tárgyilagos pillanat. Ezek az egész színházi mechanizmust birtokba vevő, vállaltan teátrális eszközök talán éppen ezekkel a felhangokkal nem válnak nagyoperai hatásokká. A tér értelemszerű felosztása fontos eleme ennek az előadásnak. Igaza van Csehovnak, mikor azt mondja, hogy a színpad az élet kvintesszenciáját ábrázolja, éppen ezért nem szabad megterhelni felesleges részletekkel. Ennek a fontos törvénynek a színpadon való megvalósítása itt erőteljesen érvényesül. A mozgásban levő színpadi tér gyakran teremt olyan polifon szerkezetű képeket, amelyekben a figurák párhuzamossága, egymásra vonatkoztatása élesen kirajzolódik. Éppen az előbbiek figyelembe vétele miatt lehetséges ez. Például Kuligin az épületet és szakadékot egyaránt jelző díszletelem által kettéosztott színpad egyik felében áll összetört napórájával, a térfél másik oldalán pedig az eszelős öregasszony hadonászik oldalfényekkel súroltan. A kompozícióból világosan kielemezhető e két figura irányának éles ellentéte. A jelenet a megkétszereződött mozgás által (a színész egy bizonyos irányban halad, a forgószínpad vele ellentétesen), ráadásul a felgyorsult mozgás révén szinte filmszerűen hat, kicsit olyan illúziót kelt, mintha felülről látnánk az eseményeket. A fény oldalról súrolja az alakokat, ennek különösen a hátsó színpad térfelére eső játéktérben van jelentősége. Ezen a horizonton emlékeztetőnek érezzük a két szereplő ilyen jellegű képi hangsúlyozását. Ezekkel és az ehhez hasonló beállításokkal Harag György rendezése és a céljait tökéletesen szolgáló képi látvány elmélyíti azt a dobroljubovi felismerést, hogy Osztrovszkij drámája attól igazi műalkotás, hogy fittyet hány
