Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)

Sütő és harag

SÜTŐ ÉS HARAG

FLORIAN PÓTRA

I 12

a társadalom fegyveres háborúira felváltani. A „wittenbergi hájfejű", ahogy Münzer nevezi Luthert, valósággal uszít a mészárlásra: „A parasztokat össze kell zúzni, meg kell fojtani, át kell döfni, nyíltan és titokban, ahol csak lehet, agyon kell verni őket, mint egy veszett kutyát! Ezért, drága uraim, üssétek őket! S ha te lázadó, magad is odavesztél e harcban, tisztesség illet, mert nincs ennél szentebb halál." És Luther tovább erőlteti a harcot: „A bölcs azt mondja: cibus, onus, virgam asino (étel, teher és bot jár a szamárnak). A parasztnak vessző jár, mert esztelen és nem hallgat a jó szóra, inkább hallgat a bot szavára, az való neki. Ha nem hódolnak be, nincs kegyelem. Hadd suhogjon a vessző, másképp ők százszor rosszabbat tesznek."

Sütő András három felvonásos drámája, az Egy lócsiszár virágvasámapja, nem dramatizálása, inkább a novella szituációinak, történetének szabadabb színpadi olvasata. Luther itt is megjelenik: maga elé hívatja a lázadót és megtiltja neki az önbíráskodást. Sütő darabjában is erőszakkal és aljas módon fojtják el a spontán parasztfelkelést. De ha igaz, amit a szerző állít, hogy a Kohlhaas Mihály értelmezése „új ablakot nyit meg", ugyanígy igaz az is, hogy Sütő András nem törekszik a történelem hűséges rekonstrukciójára, inkább csillogó eleganciával, patetikusan ír egy történelmi érzetről. Színművében egyrészt a romantikus dráma hagyományát követi (amelynek költőiségét dialektikusán felülmúlja), másrészt a kortárs politikai színház törekvéseit idézi (amelynek brechti vagy piscatori értelmét ugyancsak meghaladja). Hajlamos lennék kijelenteni, hogy az Egy lócsiszár virágvasámapja kritikai (vagyis modern) olvasat eredménye, de Jancsó Miklós Szegénylegények című filmjének továbbgondolása is (legalábbis a „végső csapda" értelmében, ami a novellában és a drámában is ugyanaz). Nem tudom, mennyire szuggesztív a kleisti narráció magyar fordítása, és mennyiben inspirálta szerzőnket. Az biztos, hogy Sütő nagyszerűen adja vissza a német klasszikus író szövegének ritmikus lüktetését, a nyelv és a mozgás zeneiségét. (Vajon nem tervezte-e Kleist a sorok ritmikai jelölését, ugyanúgy, ahogy Appia tette a drámai szöveg rendezői példányában?) Drámája ragyog a dialógusok szépségétől és harmóniájától, és a hétköznapi nyelv használatától sem válik epikussá. A prozódia és a kifejezőeszközök nemessége az alapgondolatot erősíti: minden spontán társadalmi mozgás alárendelődik a törvénynek, meg kell, hogy semmisüljön a kialakult rendben (akkor is, ha győz, akkor is, ha legyőzött).

Harag György erőteljes, eredeti rendezői látomása finom, eleven, meggyőző színpadi szintézisben dolgozza fel és hitelesíti az anyagot, hol lírai hangsúlyokkal (például Mihály-Lisbeth szerelmi jelenetek, melyek a Za-