Lakos Anna - Nánay István (szerk.): Bausch (Budapest, 2000)

Nádas Péter: Pina Bausch, a testek filozófusa

ság, az elhagyatottság. Táncosai aztán különböző eszközöket keresnek, hogy ebből a kínzó állapotból kikerüljenek. Az eszközök jó része elégtelen, s ezért szükségszerűen kerülnek hamis helyzetekbe. Kiderül, hogy az agreszsziójuk nem vezet semmire. Vagy éppen orgiasztikus örömeiktől csömörlenek meg, s már vissza is hullottak az alapállapotba. Ilyenkor aztán adódnak rövid, fáradt, szerencsés, boldog pillanatok is. Két csalódott ember egymáshoz tántorog, megérintik egymást; két kimerültség, két világfájdalom egymásba hull. Ennyi a boldogság. Helyesebben, ebből a sivatagi állapotból látunk rá az oázisra, melyet boldogságként kívánunk, keresünk, hajszolunk. A kívánság közös. A nők azt kiáltják, susogják, vinnyogják, lihegik Kékszakállúhoz dörzsölődve: engem, engem, engem. Egoizmusuknak e sistergő kitörésében olyanok lesznek, mint a boszorkák, vámpírok, démonok, hárpiák. A férfiak viszont úgy pattognak Judit körül egymástól jól elkülönülve, mint a gumilabdák. Mindegyik nagyobbat szeretne, mindegyik magasabbra akarna. Én, én, én, én, kiáltja mindenik. Tébolyultan pattogó egoizmusukban olyanok lesznek, mint a teret meghódító atléták, hősök, bajnokok, mint a mindenkit legyűrő harcosok, mint az akaratoskodó kisfiúk. Mulatságos látni, hogy ezek is, azok is, éppen a mitikusan értelmezett szerepük által tévesztik el a másikat.

Ebben a jelenetben a mitikus szerep alatt szunnyad az állati.

Tér, fény

Kékszakállú vára egy kiürített s bizonyára régen elhagyott lakás, sehová nem néző, hályogos, eltorlaszolt, kivert ablakokkal, amelyeken át lehullott leveleket hordott be a szél, és a padlót vastagon beterítette. Aki itt van, az

20