Lakos Anna - Nánay István (szerk.): Bausch (Budapest, 2000)
Forgách András: A szőnyeg mintázata
ban mutatja be az ilyenfajta ismétlődések architektúráját. A táncosok - a Café Müllerben is - neki-nekirohannak a falnak (mindkétszer hatalmas hodály a díszlet, a falak a testek a folytonos odaütődésétől használódnak el, mint egy istálló falai; a Café Müllerben a színpad jobb hátsó részén plexifal van, mely halovány visszatükröződéseivel árnyéka a balett-termek tükörfalainak, a kegyetlen tréningek helyszínének, mögötte a negyedik járás, kifelé a színpadról, egy időről-időre megszülető fényfolyosón); a Kékszakállban egyszercsak a nők felmásznak a falra: akkor veszem észre, hogy díszletfalak ezek, hiszen a kapaszkodók és lábtámaszok értelmetlenek volnának egy igazi kastélyban, ám a díszlet realisztikus, legfeljebb arányaiban enyhén túlzott. A falakba ütköző táncosok: a létezés kemény határaiba ütköző, menekülő, de menekülni nem tudó emberek (vagy tűzvész elől menekülő állatok), ugyanakkor az adott tér, a tánctér (a feladat, a művészet, az előadás helyének) újradefiniálását is elvégzik. Analizálnak. Falba csapódó futamodásaik egyben egy gyönyörű emberi mozgás hirtelen megszűnését is ábrázolják: a tánc abszolút negatívját. A díszlet egyszerre akadály és nyom, és jel. A magnót nyomogató táncos pedig egy maga elé lehetetlen feladatokat állító művész (egyszerre zeneszerző, koreográfus és táncos). Különös mozzanata az előadásnak, amikor a táncosok (a németül elhangzó librettó egyik szavába kapaszkodva) fel-felugrálnak a magasba „Ich!”, „Ich!”-t („Én!”) kiáltva: mintha maga az ugrás fölfelé volna a táncosok énjének legvégső meghatározása. Az ugrás. A levegőben lét. Ez is egy minta, mely, mint egy szőnyeg szegélymintázata, ahol a legtöbb a geometrikus ismétlődés, hirtelen, a felgöngyölésben (hogy már-már az unalomig sematikussá tegyem hasonlatomat) nagy számban egymás mellé ill