Kott, Jan: A lehetetlen színház vége. Esszék (Budapest, 1997)
IV. A lengyel Tiszta Forma Színháztól az Esszencia Színházig
akár egy csontváz. A régimódi fényképezőgép golyószóróvá változik. Mindenki meghal a lövéseitől. Kantor színházában az élők már régen hullák. A család története is az egykori szoba felidézésével kezdődik, egy valaha volt szobának a rekonstrukciójával. „Csak mi nem voltunk ebben a szobában” - mondja az egyik iker-nagybácsi. Az ágyon a pap-nagybácsi holtteste fekszik. Egy fordulat a kurtáival, és a matrac elfordul: az ágyon a pap-nagybácsi szíjjal odakötözött bábuja fekszik. A mindennapi használati funkciójuktól megfosztott tárgyak Kantor színházában drámai kellékekké változnak. Kantor elismeri Marcel Duchamppal való rokonságát („a realitás csak realitással fejezhető ki”). Kantor képzeletét ugyanúgy, mint Toporét - meglepően közel áll egymáshoz képzeletviláguk - a késői szürrealizmus alakította. Kantor színházában a kellékek szinte kínozzák a képzeletet és a testet. De a Wielopole, Wielopoleban a mechanikus kegyetlenséget, melyben szinte mindig van valami ijesztően vicces, kiszorítják a rémképek. A családi dráma a háború idején játszódik. A borzalmat, miként Goyánál, nem kell névjeggyel ellátni. A beszéd csak az ajkak mozgása. A katonai induló hangjaira, amelyek mint a Frangois-keringö a Halott osztály ban hol elcsendesülnek, hol újra felharsannak, a halottak feltámadnak, hogy a következő pillanatban újra meghaljanak. Kantor megijeszt képeivel. És mint Goya háborús sorozatában, Kantor drámajelenetei grafikai kegyetlenségükön túl olyan jelekre utalnak, melyek a borzalom és megalázottság arche-]t\t\. A kétségbeesés keresztény arche-jele a keresztre feszített istenfia. A nehéz fakeresztet a pap-nagybácsi, aki még egy pillanattal ezelőtt az újoncoknak osztott áldást a katonai parádén, a vállain hozza be a színpadra. Az Úr szenvedéseinek állomásain az újoncok a Krisztust ostorozó hóhérokhoz hasonlítanak. A keresztre egymás után feszítik fel a családi dráma szereplőit. Először a megerőszakolt Menyasszonyt, a végén a papot. Kantor színháza, mely a tárgyak lefokozásával kezdődött, a sacrum profanizációjává lett. Vagy talán a megalázásban egy szintre helyeződött a sacrum és aprofanum. Ez a végső megalázás a halál. Kantor színházát az esszencia színházának nevezem. Sartre híres meghatározása szerint az egzisztencia megelőzi az esszenciát. Az egzisztencia egyenlő az erkölcsi, intellektuális és társasági játékokkal és választásokkal. Egzisztencia a választás szabadsága. Esszencia az, ami megmarad belőlünk. Az esszencia a nyom. Mint a kövön a rák lenyomata, amelyet még nem mosott el teljesen a víz. 477