Kott, Jan: A lehetetlen színház vége. Esszék (Budapest, 1997)

IV. A lengyel Tiszta Forma Színháztól az Esszencia Színházig

mondok, jól ki fogtok jönni velem, meglátjátok. Én közvetlen ember vagyok. Tréfálni is tudok, mulatni is szeretek. Csak szót kell fogadni. (III. 419. o.)

A Tangó egy tangóval végződik. Artúr holtteste fölött Edék táncba hívja a megfélemlített nagybácsit. Az elsüllyedt osztály e képviselője meg sem kísérli, hogy megőrizze saját méltóságának maradványait. Edék karjaiba hull és táncol. Ez egy hosszú, ünnepélyes, fenséges tánc. Ez a groteszk, baljóslatú tangó veszi át azoknak a trombitáknak és katonai gyászindulóknak a helyét, melyeket Fortinbras rendel Hamlet búcsúztatására. A varsói előadáson a zene a függöny legördülése után is tovább szólt a hangszórókon keresztül, hosszú ideig és egyre nagyobb hangerővel egészen addig, míg az utolsó néző is elhagyta a nézőteret.

A kortárs lengyel színház a maga teljes eredetiségével a nyugati néző számára az ottani abszurd színház megfelelőjének tűnik. Valójában MroZek, RóZewicz és Herbert alkotásai, még akkor is, ha elismerjük újszerűségüket, olyan drámai együttest alkotnak, mely szoros kapcsolatban áll a lengyel romantikus és neoromantikus színházi hagyománnyal. A legeredetibb, valószínűleg a legnagyobb lengyel dráma, Wyspianski Menyegzője (1900-ban született) hasonlóan vérfagyasztó módon egy baljóslatú tánccal végződik. Ebben a darabban a valós személyek szimbolikus hasonmásaikkal találkoznak, akik megszólalnak. A zenére, melyet az egyik szimbolikus alak, Chochof (szalmabábu) játszik, valamennyi valós alak összefogódzkodik és táncolni kezd a színpadon, akár egy álomban vagy mint egy lassított mozgású filmben. Chochot egy télire szalmával körbetakart rózsabokorral a költészet veszélyes hatását jelzi, pontosabban szólva, a lengyel romantikus költészet altató hatását. Veszélyes és andalító, hiszen illúziókat ültet a valóság helyére.

A groteszkség illetve a tragikus és a groteszk keveredése sok kritikus számára a modem művészet legfontosabb kritériuma. Még szembetűnőbb ez a modem dráma esetében. Beleszületve a tragikomédia színházi korszakába, hajlamosak vagyunk jobban érteni és mélyebbnek értékelni azt, ami már a múltban a tragédia és a groteszk keverékét tartalmazza. Három évszázadnyi mellőzöttség után a Troillus és Cressidáról csak mostanában ismerték el, hogy ott a helye Shakespeare legnagyobb alkotásai között. Kleist a német drámaíró, ma úgy tűnik, velünk él, kortársunk. És előkerülnek Euripidész darabjai, köztük az Oresztész és a Bacchánsnők most nagy hatásúaknak és gazdag tartalmúaknak gondoljuk őket. Sőt a groteszket már-már úgy határozzák meg, mint mindenütt és mindenkor jelenlévő erőt, amely nemcsak az irodalmat hatja át, hanem formálja azt is, ahogy a körülöttünk lévő világot, a történelmet,

410