Kott, Jan: A lehetetlen színház vége. Esszék (Budapest, 1997)

I. A görög tragédia és az abszurd színház

HÉRAKLÉSZ

De hát Alkésztisz, asszonyod, csaknem halott?

ADMÉTOSZ

Kettős a szó, melyet felőle mondhatok.

HÉRAKLÉSZ

Holtról vagy élőről beszéltél, válaszolj.

ADMÉTOSZ

Van is még és már nincs is, engem ez gyötör. (...)

HÉRAKLÉSZ

A lét s a nemlét, tudjuk jól, különbözik. (518-521; 528)

A félistennek kétségkívül igaza van, végül is meg kell válaszolni a kellemetlen kérdést: Alkésztisz valóban meghalt-e és valóban visszatért-e? De mit jelent az, hogy valóban?

111.

Moliére Don Jüanját nem sikerült beskatulyázni a klasszicista müvek közé, s tragikomédiának sem nevezhetjük tiszta lelkiismerettel. Az epilógusban a derült égből villám csap a hitetlenkedő hősbe, s megnyílik alatta a föld. A bűnös embert az Isten bünteti meg, de a csoda csak színpadi csoda, a villám a barokk machinábó1 csap le, s Don Jüant nem a föld, hanem a süllyesztő nyeli el. Az Alkésztisz a Don Jüanhoz hasonlóan az úttörő-jellegével és a műfaji meghatározhatatlanságával nyűgöz le bennünket. Egyes pillanatokban olyannyira modernnek érezzük, hogy legszívesebben antitragédiának nevezhetnénk. De ezt az antitragédiát a görög színház hangszereire hangszerelték, és csak a görög színház konvencióin belül érthető és értékelhető Euripidész úttörő jellege.

Az Alkésztisz felépítése a szatírjátékok törvényeit követi, és hat agónból áll. Színre viteléhez mindössze két színészre volt szükség. Az egyik színész, a jelenetek elrendezéséből kiindulva, Apollónk Admétoszt és a Szolgát, a másik a Halált, a Szolgálólányt, Alkésztiszt, Pherésztés Héraklészt játszotta. Az epilógusban Admétosz és Héraklész együtt vannak a színpadon. Na, de kijátssza a szép Ismeretlen Nőt?

39