Kott, Jan: A lehetetlen színház vége. Esszék (Budapest, 1997)

III. Shakespeare még mindig kortársunk avagy a rendezés iskolája

tűnnek a tányérok és a villák, és megmarad az evés és ivás pantomim gesztusa. A jelölő és ajelölt viszonya (icon) - hogy spagettit esznek, vagy csak az fontos, hogy esznek, vagy pedig, hogy eljátsszák az evést - különböző a felsorolt színházi stílusokban.

Az európai színházban a holttest jele az, hogy néhány görcsös gesztus után mozdulatlanul megdermed a test. Sok ázsiai színházban a színész, akinek meg kell halnia a színpadon gyorsan kifut a kulisszák mögé. Az első esetben a halál jele a hulla mozdulatlanságának a mimetikus utánzása, a másikban a halál jele - az ott-nem-lét. A színész kifut a kulisszák mögé, mert már nem lehet az élők közt. Ezek a jelek nem azonosak: másfajta esztétika áll mögöttük.

A színész sírhat igaziból - az én generációmban sok színész rendelésre hullatja borsószem nagyságú könnyeit; megjátszva magát olyan jól sírhat, hogy el is hisszük neki; végül a sírásnak csak a jelét is mutathatja, úgy hogy tudjuk: nem sír igaziból, de nem is játssza a sírást, hanem a sírás merev és tökéletesen feltételes gesztusát mutatja. A japán kabukiban a színész lassan felemeli a kezét a szeméhez, de a nó színházban még ez a gesztus is túlságosan „utánzónak” számít: a nó színész könnyedén lehajtja a fejét és szeméhez viszi a kezét, de azt soha nem érinti meg.

Ebben a választásban - a jelölő tökéletessége és a jelölt igazsága között - a színházi esztétika egyik legalapvetőbb ellentéte rejlik. A Sztanyiszlavszkij nyitotta „negyedik fal” színházában el kell felejtenünk, hogy színházban vagyunk, a jelenetek és a jellemek „valóban” meg vannak jelenítve; a jelölő (színész) maradéktalanul és tökéletesen kell hogy azonosuljon a jelölttel (szerep). A commedia dell'arte-ban, a pantomim minden műfajában, Brecht esztétikájában, „valós” világában ajelölő és a „nem jelölt” létezik, a színházban pedig „valódi” csak a színház: a színész, aki játszik, és a színpad.

A japán bunraku marionett színházban a színész, aki mozgatja a bábukat látható a színpadon. Ez az illúzió és illúziórombolás színháza. Hasonló a pantomim esztétikája is: a pantomimes egyszerre marionett és az, aki a marionettet mozgásba hozza. Az aki nem ő, és nem az, aki ő. Nem a kötélen jár, mivel a színpadon mozog, de a színpadon úgy jár, mintha a levegőben lógó kötélen járna. Nem légtomász, hanem a légtomásznak a jele. De a pantomimes nem .játssza” a légtomászt, mint a realista színész, aki a részeget játssza. A jelölt illúziója a pantomimben egyszerre jön létre és rombolódik le. A pantomim művészet a jel dialektikája.

392