Kott, Jan: A lehetetlen színház vége. Esszék (Budapest, 1997)
III. Shakespeare még mindig kortársunk avagy a rendezés iskolája
A NEM-NYELVI JELEK RENDSZERE ÉS FUNKCIÓJA A SZÍNHÁZBAN A kultúrában minden jelként létezik: nemcsak létezik, anyagi alakjában, hanem valamire utal, valamit közöl, valamit jelent is. A beszédnyelv csak egy a jelrendszerek között; „nyelvként” foghatjuk fel a közlekedési jelrendszert, az architektonikái szisztémákat, a divatot, az evés szokásait és az ételek elkészítésének módját is. A színházban a beszédnyelv, a szöveg, ugyancsak egy a rendszerek között, és még csak nem is a legfontosabb. A balett, jelentős mértékben a cirkusz, a pantomim nem-verbális színház. Az operában szintén nem a verbális sík a leglényegesebb. A néző számára, aki nem érti az adott nyelvet, az idegen nyelvű színház nem-verbális. Ez a példa azért érdekes, mert azt mutatja, hogy a nyelvből csakis a szervezett hanganyag fogadható be. A strukturális nyelvészetben Saussure után ezt a rendszerezett hanganyagot , jelölő”-ként - „signifier”, „signifiant”, „das Zeichen”-nek nevezzük. A jel másik oldala - a, jelölt”, „signified”, „signifié”, „das Bezeichnete”. Ez a megkülönböztetés a ,jelölő” és a .jelölt” között, amely a nyelvészetben közel egy évszázaddal korábban alakult ki, forradalmasította az újkori humántudományokat. Az új tudományág - a szemantika - jelentette a kezdetet, mert megengedte azt, hogy pontosabb módszerrel kutassák a viszonyt - a régi elnevezésében - a tartalom és forma között. (Hisz1 ezek talán már banalitásnak is tűnhetnek!). A jelölő és ajelölt alapviszonyait illetően sokféle klasszifikáció létezik. Némi leegyszerűsítéssel ezeket négy kategóriába oszthatjuk. Mindenekelőtt a jelölő és a jelölt lehetnek azonosak, azaz: a szék, a széknek a jele lehet, és a gyufás doboz ugyancsak - a gyufás doboznak a jele. Ezt a jelet konkrétnak nevezhetjük. Másodsorban, a jelölő utánozhatja a jelöltet, mint a sugaras kör utánozza a napot, avagy 390
