Kott, Jan: A lehetetlen színház vége. Esszék (Budapest, 1997)

III. Shakespeare még mindig kortársunk avagy a rendezés iskolája

san tekereg, akár egy kígyó. A kabuki színházban és valószínűleg a még mindig szigorú közerkölcsben is, a földre vetett kimonó öv a szexuális engedékenység jele. Az ágyas a feleség fejét követeli. Az Erzsébet-kori színházban megszokott rekvizítum volt a ketrecben tartott, levágott emberfej. A kabuki színházban megszokott rekvizítum a levágott, rongyba csavart emberfej. A japán Learben egy ilyen fejet bont ki lepléből Goneril/Regan. Csakhogy ez nem a feleség feje, hanem egy állati fej.

A III. Richárd egy régebbi megfilmesítésében, amelyet Lawrence Olivierrendezett, az udvaroncok vérvörös párnákon hozzák a trónterembe a király testvérbátyj ainak koronáit. Megbotlanak a lépcsőkön, a koronák lehullanak a vérvörös szőnyegre. Negyed évszázad is eltelt azóta, az egész filmből csak erre az egy részletre emlékszem. Úgy belefészkelte magát az emlékezetembe, mint a shakespeare-i manók - amelyek a dráma esszenciái. A filmnyelvben ez a kurta jelenet a lehulló koronákkal ugyancsak maga volt az esszencia. Kozincev Hamletjébcn - amely szintén filmtörténet már - Opheliát vértbe öltöztetik, mielőtt még egyszer felvezetnék a királyi udvarba. Néhány évvel ezelőtt, Rómában láttam egy nagy kiállítást, ahol kínzóeszközöket mutattak be, a középkortól napjainkig. Volt ott egy ketrec, befelé hajló, az ember testébe vájódó, hegyes szögekkel kivert ketrec. Ilyen volt Ophelia mellvértje, csak éppen szögek nélkül.

Kurosawa Véres íronjában Macbeth az utolsó jelenetben úgy csüng a falon, a testébe fúródott nyílvesszők tucatjaival, mint egy óriási, haldokló sündisznó. Minél távolabb van Shakespeare drámáinak „időhelyszíne” az Erzsébet-kori Angliától, annál kevésbé társul a kép a szöveghez: már nem illusztráció, hanem esszencia és jel. A Véres trónban és a fanban a rendező Shakespeare-t nemcsak egy másik kultúrkörbe helyezi át, hanem egy másik színházi világba is. Ebben rejlik Kurosawa zsenialitása és Shakespeare-rendezésének rendkívülisége. Természetesen ez a klasszikus japán színház, a nó és a kabuki.

A nó középkori színház, a kabuki a mi időfelosztásunk szerint a késő reneszánsz színház. Időnként azonban ez a kronológia meglepetésekkel szolgál; a kabuki keletkezése tulajdonképpen 1600-ra tehető - és valószínűleg ugyanebben az évben volt a Hamlet első előadása. De nem az időrendiség itt a legfontosabb. Shakes-peare királydrámáinak rendezője előtt álló két választási lehetőség, két véglet közül - historizmus vagy anakronizmus - voltaképpen a történelmi hűség (melyik történelemhez?) tűnik a legcsalárdabbnak. Ami azt illeti, a kosztümök lemásolhatók a múzeumban, csakhogy abban a ruhában a színésznek mozognia kell tudni, aki nem ismeri sem az uralkodó, sem a lehulló koronára várakozó utód gesztusait, még akkor is bizonyta381