Kott, Jan: A lehetetlen színház vége. Esszék (Budapest, 1997)
III. Shakespeare még mindig kortársunk avagy a rendezés iskolája
Ran VAGY A VÉGSŐ LEAR A hideg éjszaka után mindegyikükre a téboly vár. Ezek négyen már tébolyodottak - írta Camus a Lear királyról - az egyik a hivatása szerint bolond, a másik a saját döntése folytán, ketten a már elviselhetetlenné vált szenvedéstől. A Bolond hivatásos őrült, Edgar azért, hogy mentse az életét, Lear az őrületbe menekül, csak Kent védekezik mindvégig a téboly ellen. A dráma minden interpretációja szempontjából kulcsfontosságú a jelenet, amikor a három földönfutó épp abban a csűrben keres menedéket a tomboló vihar elől, ahol Edgar is meghúzódott, ez még fokozottabban érvényes a dráma színházi vagy filmes megvalósítása esetén. A Peter Brook rendezte Lear király kunyhójában, mindkét változatban, a színházi előadásban és a filmes változatban is, zsákokból vetett fekhelyükön becketti párbeszédet folytattak az emberi roncsok, és az őrültek bírósága ítélkezett Goneril és Regan felett, akiket két felfelé fordított szék jelképezett. A Grigorij Kozincev által megfilmesített Lear királyban fej fej mellett, összezsúfolva gubbasztanak a rongyokon és zsákokon, a szérűn és a falak mentén; szinte nyüzsögnek az emberi testek, aggastyánok és vénasszonyok, nyomorék végtagjaikat rázogatók, anyák csecsemőjükkel a mellükön és végtelen litániákat gajdoló szörnyszülöttek, akiknek jajszavai keverednek a „szegény Tamás” átkaival. Kozincev dramaturgiája szerint a királyi udvar száműzöttjei a pusztában találkoznak a felperzselt falvak és települések földönfutóival. Valemennyien ott vannak ebben a nagy csűrben; a tébolyodott uralkodó és az alattvalói, ínségben, megalázottságban és szenvedésben, a közös orosz sorsban. 378
