Kott, Jan: A lehetetlen színház vége. Esszék (Budapest, 1997)

I. A görög tragédia és az abszurd színház

már Héraklész is visszatért egy lefátyolozott, hallgatag nő társaságában. Héraklész azt mondta Admétosznak, hogy atlétikai viadalon nyerte a nőt, de odaadja barátjának, vigasztalódjék vele. Az özvegy király élénken tiltakozott az ellen, hogy egy fiatal nőt vezessenek a házába. De a hajthatatlan és erőszakos Héraklész a vendégjogra hivatkozott. A vendégszerető Admétosz beadta a derekát. Ekkor Héraklész azt parancsolta a nőnek, hogy emelje föl fátylát. A hallgatag, ismeretlen nőben Admétosz fölismerte Alkésztiszt.

Mert életem most fordult jobbra a réginél: és boldogságom eltitkolni nem fogom. (1157-1158)

Ezek Admétosz utolsó szavai a színpadon. Valóban jobbra fordult az élete; Alkésztisznek még három napig nem szabad megszólalnia; el kell végeznie a megtisztulási szertartásokat. Magyarázat nincs.

Furcsa darab u Alkésztisz. Mondhatnánk autodestruktiv. Mégpedig azért, mert az egyes elemei (az események menete, az alakok jellemrajza, a dialógusok, a mítoszok, amelyekre a szereplők hivatkoznak és mindenekelőtt az alkalmazott színpadi eszközök) oly módon állnak össze egységes egésszé, hogy vagy Alkésztisz feltámadását érezzük valószínűtlennek, vagy ha azt elfogadjuk, akkor kegyetlen tréfaként kell értelmeznünk. Ha az Alkésztisz tragédia, akkor fölfalja önmagát. A darabot értékelve, úgy látszik, mindössze két lehetőségünk van; vagy rossz tragédiának, „nagy tévedésnek” nevezzük az Alkésztiszt. vagy olyan mérgező hatású és perfid darabnak, amelyhez hasonlót nem találunk a görög drámairodalomban. Az Alkésztiszt negyedik darabként, vagyis a szatíijátékoknak szánt időben mutatták be a dionüszoszi ünnepeken. Egyetlen, ránk maradt tragédiához sem hasonlít. De ha a darabról alkotott véleményünk helytálló, akkor szatírjátéknak sem nevezhetjük az Alkésztiszt

A prológusban Apollón összekülönbözik a halállal; az epilógusban az elfátyolozott és néma Ismeretlen nő a sírból csodával visszahozott Alkésztisszé változik; ami pedig a prológus és az epilógus között történik, az meghökkentően valóságos. Alkésztisz a színpadon hal meg, s mint arra már régen fölfigyeltek, az ő halála a görög drámairodalomban az egyetlen természetes halál. Alkésztiszt nem ölték meg. Nem lett öngyilkos; gondosan, nyugodtan és szisztematikusan készülődik a halálra;

Érezve jönni már e végzetes napot,

fehér testét folyam vizében mosta meg,

majd cédrus ládákból az ékességeit

kivéve, díszes szép ruhába öltözött, (...) (156-160)

22