Kott, Jan: A lehetetlen színház vége. Esszék (Budapest, 1997)
I. A görög tragédia és az abszurd színház
né ki a halottat; a különféle szerzetesi ruhák hozzászoktatják a szemet a különös és idegenszerű alakokhoz: mintha az egész esztendő alatt farsang volna (...). (Goethe id. mű 381) Nemrégen egy New Orleans-i amatőr színház a temetést választotta balettszáma témájául. A blues ritmusú sirám egyre extatikusabbá válik. A hangok egyre magasabbra kúsznak, mintha a magasra emelt koporsóval együtt emelkednének egyre feljebb. A hosszú fekete szoknyákból kilátszó lábak mintha önálló életet élnének. Még egy pillanat, és a koporsó épp olyan hullámzón imbolyog a levegőben, mint a táncoló csípők és ágyékok. New Orleans a világ egyik ama ritka helye, ahol a szexualitást a halállal egybemosó régi karneválok megőrizték lenyűgöző jelképrendszerüket. A mellékutcákon - írja Goethe a római karneválról - nagy csapat férfi sétál föl-alá egy rajnyi nőnek öltözött fiatalemberrel. Az egyik nő mintha jócskán állapotos volna; békésen járkálnak ide-oda. A férfiak egyszerre összekülönböznek... az állapotos nő ijedtében vajúdni kezd; széket hoznak neki, társai bábáskodnak körülötte, ő meg keservesen kínlódik, aztán a körülállók nagy derűjére váratlanul valami szömyszüleményt hoz világra. (Goethe id. mű 399) A szatumáliák legrégebbi hagyományaiban a Halál volt ez a „vajúdó nő”. „Az Ermitázs híres keresi leletéből származó terakotta szobrocskák között viselős öregaszszony szobrokat is találunk - írja Bachtin Rabelais művészete (.../című munkájában. - S az a legkülönösebb, ahogyan ezek a vén banyák mosolyognak (...). Ez a viselős halál képe, a szülő halálé. A vénasszonyok testében nyoma sincs a nyugalomnak, minden valamiképpen befejezetlen és ellentétes egymással. E figurákban egyesül az elaggott, elformátlanodott, bomlásnak indult test egy új testtel, amely már megfogant, de még nem öltött alakot.” Az öregasszony, aki egy új testet lök ki magából, ahogyan Bachtin megfogalmazza: „a haldoklás és a fogantatás kettős, egymással ellentétes folyamatában”, a viselős halál, a szatumáliák és a karnevál e jelei az élet tartósságát és folyamatosságát testesítik meg, és ez tökéletes ellentéte a becketti folyamatos haldoklás iszonyatos víziójának: „(...) egy napon megszülettünk, egy napon meghalunk, ugyanazon a napon, ugyanabban a másodpercben (...). Szülnek, szétterpesztett lábbal ülve a síron (...).” (Bahtyin id. mű 35—37) * * Mihail Bahtyin: Francois Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája. Bp., 1982. 35-37. Fordította Könczöl Csaba. 140
