Kott, Jan: A lehetetlen színház vége. Esszék (Budapest, 1997)

I. A görög tragédia és az abszurd színház

Ionesco

AVAGY A VISELŐS HALÁL

Valamennyien tudjuk, hogy meg fogunk halni. De Ionesco még akkor is tudja, hogy meg fog halni, amikor a vendéglőben mohón nyúl az étlapért. Tudja, hogy evés közben is haldoklik. Tudja ezt valamennyi hasonmása, komédiáinak valamennyi Bérenger-ja. Bármit ír Ionesco, abban mindig jelen van a halál, mégpedig az egyetemes, a szakadatlan haldoklás formájában, legyen az az egyén saját halála vagy másoké.

Amikor temetésre hív a harang, különös rémület lesz úrrá rajtam, egyfajta izgalom. Mi itt minden halottat ismerünk. Ez egyik legkorábbi feljegyzése a Naplótöredékekben. Néhány oldallal odébb így ír: Amikor úgy négy-öt éves lehettem, ráébredtem, hogy folyvást idősebb és idősebb leszek, és hogy egyszer meg kell majd halnom. Amikor nyolc-kilenc éves voltam, azt mondtam magamban: egy napon meg fog halni az anyám - és ez a gondolat megdöbbentett. Még néhány oldallal odébb ezt olvashatjuk: (...) az egyetlen dolog, amit biztosan tudok az, hogy anyámra, a családomra és jómagámra a halál vár.

Sok évvel később született visszaemlékezéseiben Ionesco így ír a Place de Vaugirardról, amelynek környékén a gyermekkorát töltötte: Amikor emlékezetemben felidéződik ennek az utcának a képe, akkor arra gondolok, hogy azok az emberek ma már valamennyien halottak, akkor úgy érzem, minden csak árny, lassú elmúlás. Remegek, szédülök. íme, ez a világ: pusztaság vagy a megboldogultak árnyai. Vagy itt van két sor a Naplótöredékekből de ez a két sor állhatna akár az Ingyenölő hosszú, végső monológjának a végén is, amikor Bérenger talál135