Kott, Jan: A lehetetlen színház vége. Esszék (Budapest, 1997)
I. A görög tragédia és az abszurd színház
Automatával játszunk. Még a rulettben is vesztésre van ítélve az a játékos, aki nem állhat fel az asztaltól. Az egérfogónak végtelen sok ideje van, türelmesen vár, mikor követi el a hibát az egér. Oidipusz megállt, ahol az utak keresztezték egymást. Théba felől kocsik közelednek. Nem akart letérni az útról, felemelte a kezét. Hibát követett el. Rögtön lecsaptak rá. Amikor Szophoklész Oidipusz királyiban egy pillanatra úgy tűnik, hogy a delphói jóslat talán mégsem teljesül be, és Laioszt nem a saját fia gyilkolja meg, a Kar zúgolódni kezd és a továbbiakban nem akar részt venni az eseményekben. Ha az ember erősebb lehet az istenek átkánál, akkor a tragédia, mint olyan, érvényét veszti. A Kar, Antigonéval ellentétben hívő ugyan, de nem vallásos. Ha nincsenek istenek, kinek van szüksége szertartásokra? A Kar az Oidipusz király ban elfogadja az abszurd világ létezését, amelyben a végzet úgy rendelte, hogy a fiú meggyilkolja apját és anyjával háljon. De Oidipusz nem fogadja el az abszurdot. Kiszúrja szemeit, mert nem akarja többé látni az abszurd világot. De élve marad. Az Oidipusz királyban már minden esemény korábban lezajlott. Oidipusznak már csak egyetlen végső választása maradt, hogy beismerje, vagy ne ismerje be tettét. Ha beismeri, ez azt jelenti, hogy vállalnia kell a felelősséget azért a „másik”, idegen Oidipuszért, aki saját anyjával hált és megölte tulajdon apját. Mert voltaképpen két, egymástól teljesen különböző Oidipuszról beszélhetünk. Az egyik ura önmagának és saját döntéseinek, a másik a végzet és véletlen kiszolgáltatottja. Egy olyan Oidipusz, aki csak önmaga szeretne lenni, és a saját felelősségére szeretne élni, és egy olyan, aki „visszatért” anyja kebelére. Az utóbbi Oidipusz az előzőnek oda lett „ajándékozva”. Oidipusz nem ismeri be vétkét. Élve marad, hogy az Abszurd élő példája lehessen. Mígnem élete vége felé kimondja ezt a megdöbbentő mondatot: Minden szörnyű próbatétel ellenére meghaladt korom és szívem úgy parancsolja, hogy elismerjem: minden úgy van jól, ahogy van. Igen, de ezt már az öreg Szophoklész elhagyott Oidipusza mondja Kolonószban. Mint ahogy annak idején Aiszkhülosz, most Szophoklész is utolsó tragédiájában megpróbálja kétségbeesve belekapcsolni az emberi időt az istenek végtelen idejébe. De még ez, a kijelölt sírhelyéhez igyekvő * * [A fordító] 121
