Király Nina - Török Margit: PQ '95. Magyar színpad - kép - írók (Budapest, 1995)
A változás színháza 1991 - 1995
Kétféle korban könnyű a színház dolga: diktatúrában és konszolidált jóléti demokráciában. A diktatúra színháza a metakommunikáció színháza. A Hamletet mindig elő lehet adni úgy, ahogy Hamlet adja elő Claudiusnak Gonzago megöletését: provokáló éllel, metaforikusán. Konszolidáltjólétben nincs olyan hatalom, amelyet érdemes volna provokálni, viszont hatni lehet az emberek erkölcsi berendezkedésére, játékósztönére, a természetes szabadságvágy és a konformizmus összeütközéséből fakadó konfliktusra, a .mássá levés' önfeledt hajlamára. A diktatúra színháza az ellenőrizhetetlen kollektív lázadás színháza: a jóléti demokrácia színháza a közösségben érvényesülő individuális szereplehetőségek kiélésének színháza Magyarországon már nincs diktatúra, még nincs jóléti demokrácia. Ha az előbbi felől az utóbbi felé közelítünk, akkor valamikor lesz olyan polgári középosztályunk és a kultúra fogyasztására nemcsak intellektusát, hanem anyagi bázisát tekintve is alkalmas értelmiségünk, amely képes szellemileg eltartani a színházat. Jelenleg nincs társadalmi talaja sem a leleplezések aktuális politikai színházának — a politikai színház ma a politikában zajlik —, sem az önfeledt közösségi játékosztonnek. A színház ennek ellenére a vártnál jobban őrizte pozícióit az utóbbi öt évben. Ez a megállapítás kissé paradoxul hangzik. Egyfelől örülni kell annak az alig hihető stabilitásnak, amely átmentette a korábbi struktúrát. Ennek köszönhető, hogy megmaradt az állami támogatás rendszere, és nem kellett egyik napról a másikra színházakat bezárni, társulatokat szélnek ereszteni, ahogy sok helyütt történt. Másfelől joggal adódik a kérdés: milyen az a színház - közvetlensége és nyilvánossága folytán a legérzékenyebb és legrobbanékonyabb művészet —, amelyet nem ráz meg az elmúlt fél évtizedben bekövetkezett társadalmi átalakulás? Kezdjük a működési feltételekkel. A struktúra lassú eróziója már a rendszerváltozás előtt megkezdődött, és utána hasonló ütemben folytatódott, vagyis forradalom helyett evolúcióról beszélhetünk. A folyamatot elősegítő motívumok közül a legparadoxabb az anyagi források fokozatos csökkenése, ami a kommersz színház térnyerésével járt. A struktúrát a pénzhiány tartotta össze, hiszen viszonylagos gazdasági stabilitást csak repertoárszerű működéssel lehet elérni: a műsoron lévő darabok és a piaci igények egymáshoz igazításával. A repertoárszínház föltétele az állandó társulat, ami kedvez az igényes munkának, a műhelyszellemnek. Érthető tehát, hogy a színházi szakma meghatározó része, amely szerencsés módon egybeesett a legtehetségesebb - és pozícióban lévő - vezető művészekkel, ragaszkodott a társulatok fönntartásához, és ellenállt a .kapitalizálódási" kísérleteknek. A VÁLTOZÁS SZÍNHÁZA 1991-1995 A támogatási rendszer ésszerű átalakításáért küzdeni kellett. Az 1989-es technokrata kormány normatívára épülő mechanikus finanszírozási tervét, amely a nézőtéri férőhelyek alapján döntött volna a támogatásról, s így igazságtalanul súlytotta volna a kis színházakat, sikerült kivédeni. Az ehelyett elfogadott szisztéma Budapesten otven, vidéken hatvan százalékban határozta meg a központi költségvetésből juttatott támogatást. A költségek fennmaradó részét helyi és szponzori forrásból kell fedezni, illetve a színháznak saját bevételeiből kell kigazdálkodnia. Ha kisebb-nagyobb zökkenőkkel is, ez a rendszer működőképesnek bizonyult. Fenntartása ma egyre nehezebb, ami egyértelmű cáfolata azoknak az elméleteknek, melyek szerint a színház bizonyos körülmények kozott eltarthatja magát. Nem véletlen, hogy egyelőre nincs vállalkozó a magánszínházak működtetésére, illetve a repertoárjátszástól eltérő formák kipróbálására . A viszonyok nem értek meg a piacosítási kísérletekre, még a zenés színházakban sem: az előadások létrehozására fordított költségek viszonylagos visszatérüléséhez is olyan magasra kellene emelni a helyárakat, hogy ezekre a produkciókra nem lenne kereslet. Hosszabb távon számolni kell a költségvetési támogatás csökkenésével, ami szükségszerűen átrendezi a struktúrát, radikálisan szűkíteni fogja az államilag kedvezményezett színházak korét. A színház szellemi-művészi teljesítményére a rend-szerváltozás nem volt robbanásszerű hatással. Néhány gyors, publicisztikus hangvételű bemutatótól eltekintve, amelyek belefeledkeztek a szókimondás eufóriájába, csakhamar megtörtént a visszatérés a metakommunikativ, a diktatórikus években kifinomult színházi nyelvhez. Kiderült, hogy nincs értelme a színpadot szószéknek használni olyan időkben, amikor a parlamenttől az újságok belpolitikai rovatáig minden csupa szószék. Valójában a színház iránti általános érdeklődés csappant meg, minthogy megszűnt a cenzúrázhatatlan összelélegeztetés színhelye lenni. A kilencvenes években már nem várhatjuk, hogy hallgatólagos konszenzus jöjjön létre játszók és nézők kozott a .kimondhatatlanról-, mint Ács János kaposvári rendezésében, Peter Weiss Marat/Sade-jában 1981 -ben. Az is valószínűtlen, hogy az értelmiségi tehetetlenség, a lefojtott, takaréklángú vegetálás újból olyan közös érzéki élménnyé váljon mint Ascher Tamás híres, világot járt Három nővér-ében. Itt érdemes megállni egy pillanatra. Az 1985-ben bemutatott Három nővér 238 előadást ért meg. 1994 februárjában játszották utoljára, néhány héttel később, a Színházi Világnapon a televízió is bemutatta. A Katona József Színház s általa a magyar színházművészet ezzel az előadással hívta föl magára a nemzetközi figyelmet. Ha felidézzük szokatlan hazai sikerének titkát - Csehovot Ilyen hosszú szénában játszani ritkaság — azt is megértjük, minek lett egyszer s mindenkorra vége. A nyolcvanas évek második felének magyar közönsége megérezte, hogy az a lefojtott, robbanás előtti hangulat, amely a látszólagos idill mögött a szabadság, az életlehetőségek hiányáról árulkodott, s amely ajáték előrehaladtával a feszültség hisztérikus kitörésébe torkollott, az ő életéről szól. A Három nővér, anélkül hogy közvetlenül aktualizált volna, a diktatúra elviselhetetlenségét sugallta Régiónkban az utóbbi évek során a színháznak kétségkívül át kellett értékelnie önmagát és önmaga szerepvállalásáról alkotott fölfogását. De hogyan menjen végbe ez az átértékelés? Georges Banu, a kiváló francia kritikus a nyelvi értékekhez való visszatalálásról és ezzel összefüggésben a színházi nacionalizmusok foléledéséröl beszél. Erről nekünk is van tapasztalatunk. Méghozzá olyan, amellyel alighanem megelőztük a legtöbb hasonló európai jelenséget. Ceausescu Romániájában a kisebbségi magyar színházak a jogfosztott, elnyomott kisebbség egyedüli legális gyülekezőhelyeivé váltak, ahol elég volt magyar szót hallani ahhoz, hogy a lelkek osszekapaszkodjanak, és a szívekben megerősödjék a szolidaritás érzése. A színházra mint esztétikai jelenségre nézve mindez tragikusnak bizonyult. Ahol az anyanyelv puszta megszólalása elég az élményhez, ott nincs szükség a művészi eszközok kifinomítására Az erdélyi magyar színjátszás elmúlt évtizedeinek legnagyobb alakja, a tíz éve halott Harag György nem győzött harcolni a patetikus szavak árnyalaton színháza ellen. Igazának fájdalmas bizonyítékát már nem érhette meg. A romániai fordulat után, ahogy a polgári mozgalmak áttevődtek az utcára, a színházak nézőtere fokozatosan kiürült. Egy fiatal színész, aki erdélyi társulatával részt vett a Magyarországon évenként megrendezett országos színházi fesztiválok egyikén, szomorúan panaszolta, hogy otthon esténként tíz-tizenöt nézőnek játszanak. .Mindent elölről kell kezdenünk - tette hozzá tárgyilagosan -, újra meg kell tanulnunk, mire való a színház, és ki kell fejlesztenünk azokat a képességeinket, amelyek elsorvadtak, amikor félreértettük a színház funkcióját' A korábban idézett Georges Banunak igaza van abban, hogy az elmúlt években az európai színház mitológiája rendült meg, a színházművészetet övező hatalmas társadalmi elvárás van hanyatlóban. Mindennek következtében kisebbségi tevékenységgé vált, s úgy is viselkedik: vállalja a kisebbségi létet. Egyes müvészszínházak kommercializálódása és az ennek megfelelő nézői ízlésváltozás szorította kisebbségbe a színháznak azt a típusát, amely változatlanul, bizonyos Don Quijote-i naiv heroizmussal ragaszkodik ahhoz, hogy kegyetlen őszinteség-gel szembesítse a társadalmat önmaga valódi arcával. Ez a színház a szó szoros értelmében egyre kisebb helyre szorul, éppúgy, mint V
