Reinhardt, Max et al.: „A színészek színházában hiszek”. Max Reinhardt színháza (Budapest, 1994)

Max Reinhardt írásai

titkár lett. De a változást nem álpocakkal érte el, hanem az új szerepe újszerű átélésével is. Itt a színjátszás már kapcsolódik a mai kutatás legmélyebb problémáihoz.

Ma már a legtehetségesebb színésznek is szüksége van az iskolára, mert jobban kell értenie mesterségét, mint korábban, ezenkívül tudnia kell énekelni, táncolni, tornázni, vívni. Már pedig mindezt tanulni kell. Mindenekelőtt azonban meg kell tanulnia beszélni. A beszédet a naturalizmus idején majdhogynem szándékosan elhanyagolták; ma azonban ismét elismerik az őt megillető elsőrendű fontosságát. A mai utánpótlásnak le kell mondania arról a remek előképzésről, amellyel korábban a fiatal művészek a kicsi, de gazdag támogatásban részesülő udvari színházakban kaptak, mivel az udvarokkal együtt az udvari színházak is eltűntek, a vidéki színházakban pedig megváltoztak a műsortervek. Minden testi képzés és sokoldalúság mellett nekem természetesen az erős érzelmi adottságú színész a legkedvesebb. A mindenkori színház egyetlen célja az volt és az lesz, hogy az életet vigye színre, a szív nélküli élet azonban nem élet. Ezért bátorítani kell minden érzelmileg fogékony fiatal embert, hogy találja meg önmagát, azaz lépjen rá a leghosszabb útra, amely a művésznek kiszabatott: arra, amely saját énjéhez vezet. És mint ahogy nincs két teljesen egyforma ember, ez az út is egyedül az övé lesz.

(1929)

(Az írásokat a Max Reinhardt: Ich bin nichts als ein Theatermann [Berlin, 19891 című kötet alapján közöljük.

A fordítások az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán, Fodor Géza szakszemináriumán készültek, és Szántó Judit átdolgozásában jelentetjük meg.)

51