Reinhardt, Max et al.: „A színészek színházában hiszek”. Max Reinhardt színháza (Budapest, 1994)
Max Reinhardt írásai
színész számára természetes védelmet is jelent. Hogyan lenne képes különben ezer sorsot elviselni, melyekből egyetlen egy is elegendő volna egy emberélet tönkretételéhez? A próbákon, melyek a bemutatót megelőzik, az egyetlen hallgató és néző a rendező; ő ez a nélkülözhetetlen partner a játékhoz. Csak éppen itt a kölcsönhatás még erősebb, konkrétabb, aktívabb. A rendezőnek nőként kell befogadnia és egyúttal férfiként megtermékenyítenie, sőt, végül még, teljesen semlegesen, tükörként is kell viselkednie, hogy a színész hű képet kapjon teljesítményéről. Hiszen a színész nem hallhatja és láthatja önmagát, és mert alkotásának saját személye a leglényegesebb része, nem léphet műve elé, mint a festő a képe, a zenész, a szobrász, a költő az alkotása elé. De a színész csak egy része az egésznek, és a rendezőnek minden részt kézben kell tartania, és harmonikusan egymásba fonnia. Folyamokat, patakokat és csendes kis vizeket kell egyetlen nagy mederbe terelnie. Pontosan ismernie kell a mélységeket és a zátonyokat, veszélytelenül át kell kormányoznia rajtuk a költői mű hajóját. Mindezt összhangba kell hoznia, s ez olykor nem is olyan könnyű. Lássuk, hogyan kezdi munkáját. A művet először saját otthonában, csendes szobájában fogadja be. Teljes áhítattal, forró szeretettel, maradéktalanul adja át magát a műnek, figyel minden szóra, s arra is, ami a szavak mögött rejtőzik. Teljesen a költő korába helyezi magát, mégis megmarad kora gyermekének, öntudatlanul is telítve annak erejével (hangszer, melyet kora teremtett). Mindamellett húrjain ezeréves művek, például antik tragédiák is képesek megelevenedni. Hisz ez a hivatásunk: az öröklött műveket mindig újra elsajátítani, birtokba venni, magunkévá tenni. Azaz: korunk szelleméből ismét megalkotni őket. A mi Shakespeare-ünk más, mint a négyszáz évvel ezelőtti, és a mai Ibsen arculata is más, mint húsz évvel ezelőtt, amikor a naturalizmus még teljes virágkorát élte. Műveket kiásni, színre vinni anélkül, hogy életre tudnánk kelteni őket, hullagyalázás, illetve udvariasabban kifejezve: a múzeumok vagy az udvari színházak dolga. Az élő színház csak élő műveket használhat, tartozzanak azok akár a jelenhez, akár a múlthoz. De 31
