Kantor, Tadeusz: Halálszínház. Írások a művészetről és a színházról - Prospero könyvek 1. (Budapest-Szeged, 1994)

II. A független színháztól a halálszínházig

Király Nina: „Ulyssesnek vissza kell térnie"

II. A FÜGGETLEN SZÍNHÁZTÓL A HALÁLSZÍNHÁZIG

kész előadás summázataként a manifesztum, mely az avantgarde poétikáját követve, egyfajta elméleti auto-interpretációja a műnek.

De túl ezen, Kantor a manifesztumokkal egy új költői műfajt is teremtett: az előadás szubjektív, „befogadói” olvasatát, mely arra inspirál, hogy virtuóz, „konstruktív” színházmodelljéhez spontán és ösztönös módon, saját létélményeinket mozgósítva közelítsünk; végül erre az emocionális attitűdre apellál nála az intellektuális, racionális elemzés és a vallomásos elméleti kinyilatkoztatás. A manifesztum színpadi műveinek már-már egyenértékű lírai hasonmása, olyan „elméleti poéma”, melyben a gondolat feszültsége grafikailag is manifesztálódik. Kantor ilymódon még kritikusainak is vergiliusi kalauzául szegődik: színpadi művei elméleti megközelítésének autentikus módszerét és metanyelvét is kidolgozza (nem véletlen, hogy többnyire leírás vagy esszé születik előadásairól és nem szó szoros értelemben vett színházi kritika). Túlságosan is intim színház, intim művészet ez, hogysem legbensőbb értékeinek megfogalmazását a kritikára lehetne bízni. Az „autonóm” színpadi művéből kilépő Kantor - akárcsak a festő a befejezett képe előtt - manifesztumaiban azt a pillanatot állítja meg, amikor még ott érzi magában a forma megragadásának hevületét, de már a befejezett műre való első rádöbbenést, a tőle való elszakadás élményét is, mely arra készteti, hogy most már más eszközökkel, fogalmilag rögzítse, nevezze meg a színpadon eleven életre keltett folyamatot; mintha a legszentebb rítust, a közönséggel való találkozást követően még utoljára magához akarná ölelni az újszülöttet.

Az olvasó is meggyőződhet róla, hogy Kantor manifesztumai ugyanakkor igencsak különbözőek: a Halálszínház című írás például a Cricot 2 egy egész korszakát fogja át, illeszti be a 20. századi színháztörténetbe; a Wielopole kapcsán született írások (A színész társadalmi helyzete, Pontos hely, Az illúzió, Bio-tárgyak) Kantor művészetfilozófiájának, színház-esztétikájának foglalatai; a Vesszenek a művészek! manifesztumai a mű ontológiáját boncolgatják: a szürrealistáknál oly döntő véletlen szerepét értelmezik át (Véletlen), vagy Wit Stwosz apropóján - a művészet és a lét viszonyát faggatják (A ,,teljes igazság”). Utolsó előadásában pedig Kantor mintegy a manifesztum születését magát játssza el - autonóm színházának lényegét: a Genézist „látványítja” megrendítő személyességgel. Ez a gesztus Borisz Pasztemaknak, századunk e másik nagy avantgarde alkotójának vallomásával cseng egybe, aki szerint a nagy formátumú modern művészet a mű és az alkotó, a művészet és a művészsors viszonyát mint a forma genezisének tettenérhetőségét állítja önmaga elé megoldandó rejtélyként: „Egyszercsak nem ismerjük föl többé a valóságot. Újfajta rendként tárul elénk. Ez a rend, úgy érezzük, a valóság állapota, s nem a mienk. Minden a világon, ezen az állapoton kívül, megkapta már a nevét. Csak ez az új állapot nincs még megnevezve. Mi megpróbálunk nevet adni neki. Művészet lesz belőle.

A művészetben a legtisztább, legemlékezetesebb és legfontosabb magának a műnek a keletkezése, s a világ legjobb művei, miközben a legkülönbözőbb dolgokról szólnak, igazából önmaguk létrejöttét mondják el.”

124