Kantor, Tadeusz: Halálszínház. Írások a művészetről és a színházról - Prospero könyvek 1. (Budapest-Szeged, 1994)

Kis kiáltvány

Kis kiáltvány

Elhangzott a Goethe Alapítvány REMBRANDT-díjának átvételekor, a nemzetközi zsűri előtt.

Hölgyeim és Uraim, szeretném Önök elé terjeszteni kis kiáltványomat (még mindig állandóan kiáltványokat írok), melyet az Önök tiszteletére készítettem.

Mielőtt azonban felolvasnám, a pontosabb magyarázat érdekében szeretném felidézni, hogy munkám alapvető' gondolata (engedtessék meg nekem, hogy ilyen patetikusan fejezzem ki magam) a realitás eszméje volt, és ma is az. Én ezt Legalacsonyabbrendű Realitásnak neveztem. Ez magyarázza képeimet, emballage-aimat, szegény tárgyaimat és alakjaimat, akik a hosszú utazás után Tékozló Fiúként térnek vissza családjukhoz. Ma ugyanezt a módszert szeretném alkalmazni önmagámmal szemben is:

Nem igaz, hogy a KORSZERŰ ember intellektusával legyőzte a félelmet. Ne higgyenek ebben. A félelem létezik. Félelem a külvilágtól, az ismeretlentől, a semmitől, az űrtől.

Nem igaz, hogy a művész megfélem hihetetlen hős és hódító, ahogy azt a legendák hagyományosan hirdetik.

Higgyék el nekem, a művész nyomorult és kiszolgáltatott, mivel osztályrészéül a félelemmel szembeni küzdelmet választotta. Teljes mértékben tudatosan. A félelem a tudatban születik. Itt állok Önök előtt, tele félelemmel, vádlottként, ám Önök, bírák, szigorúak, de igazságosak.

És ez a különbség köztem és a dadaisták között, akik utódjának érzem magam. „Kéretik felállni!” - kiáltotta a Nagy Gúnyolódó, Francis Picabia.

Ezt a valamikor oly imponáló invokációt korrigálni kell: itt állok Önök előtt, elítéltként és vádlottként. Igazolnom kell magamat, keresem bizonyítékait a nem is tudom minek, ártatlanságomnak, vagy bűnömnek.

Itt állok Önök előtt, mint régen... és azt mondom: elfelejtettem, én tudtam, tényleg tudtam, biztosíthatom Önöket, Hölgyeim és Uraim...

Kálmán Judit fordítása (Krakkó, 1978. ápr. 8.)

íi