Kantor, Tadeusz: Halálszínház. Írások a művészetről és a színházról - Prospero könyvek 1. (Budapest-Szeged, 1994)
I. A festészettől a happeningig
Happening I. A FESTÉSZETTŐL A HAPPENINGIG pontosabban: elavult, tehát hamis. Próbáljuk meg tehát az „álombéli vágy” szavakat helyettesíteni a „lehetetlen” terminussal. A „lehetetlen” fogalmának értelme végeredményben a megvalósításban rejlik. Ebben a dinamikus - ismétlem: dinamikus - pillanatban legyőztük a számunkra egykor oly kedves szürrealizmus álláspontját. A beköszöntött nyaraló-civilizáció különös jelenséget eredményez: az év egy bizonyos időszakában a kontinensek népessége a szárazföld belsejéből kirajzik a tengerek és óceánok partjaira, képtelen zsúfoltságot idézve elő ezeken a keskeny pásztákon. A tengerparti strand egy meghatározott időben és bizonyos körülmények között teljesen kötetlen, öntörvényű, csakis ekkor és e körülmények között érvényes törvényű valóságot jelent. Próbáljunk meg e valóságból bármit is átvinni más körülmények közé: nevetségessé válunk, lenézés és gúny, sőt talán megvetés lesz osztályrészünk. Különleges törvények uralkodnak itt. Másutt értelmetlen és elviselhetetlen szokások, különleges erkölcsiség, civilizációs hagyományoktól mentes viselkedésmód. Csakhogy ezzel a kötetlenséggel nincs minden rendben. Tévedés azt feltételezni, hogy itt a szabadság egészen kivételes jogok alapján uralkodik. A valóság: divat, és még mindig az emancipálódás állapotában van. Ennek ellenére, vagy talán épp ezért volt képes kialakítani éppoly szigorú konvenciókat, mint amilyenek a hétköznapi életben találhatók, vagy talán még szigorúbbakat, amelyeket meghatároz a divat, a sznobizmus, a megfellebezhetetlen és drákói szigorúságú törvények, paradox módon kiszorítva a természetes homokot, vizet, tengert és napfényt. De tegyük félre ezeket a talán kissé túl korai fenntartásokat, és fogadjuk el, hogy ez egy fiatal, friss, és épp ezért rugalmas, hallatlanul agresszív, neofita és ortodox konvenció. Ez a tengerparti strand konvenciójával kapcsolatos, talán pedáns fejtegetés nem lesz ok nélküli, ha ezzel lehetővé válik átszellőztetni szokásainkat és beidegződéseinket. Az úgynevezett alkotói folyamat során én mindig (és ezen nincs semmi szégyellnivaló) egy általánosan elfogadott konvenció szellemében tevékenykedem. Ám mindig marad egy fikarcnyi, ami ezen kívül jelentkezik: nevetséges és valahogy idétlenül fityeg, és a legnagyobb óvatlanság volna lenyisszantani. Hagyjuk ezt a hasonlatot kommentár nélkül. Visszatérve a tárgyhoz: szeretnénk kivonni magunkat a közelmúlt romantikus és hatásos bűvölete alól, és nem használni egyszerű, sőt lapos szavakat. Voltak ebben a happeningben szürrealista „érintkezések”, de gyorsan figyelmeztetek rá: nem célok, nem célok! Nem volt szándékunk az sem, hogy a hétköznapiság szentesített konvencióinak „áthágásával” és a „vétekkel” sokkhatást érjünk el. Ez a tiltakozó és destruktív szellemünket oly sokáig elbűvölő meghatározás is elveszítette már varázserejét, ez a függöny is lehullt. Nézzük meg most, mi maradt. Tulajdonképpen nem sok, vagyis az, amit eddig igyekeztünk nem észrevenni... a konvencionális rendszer. Ha a konvencionális rendszer szélesen kiépült és szervezett, akkor az izolációra joggal törekvő egyéniségünket a delirium tremensbe kergetheti. Éppen ezért megfontoltan és teljes tudatossággal alkalmazzuk. Állványzatként vagy eleve támaszként használjuk, vagy még perfidebben: függönyként. Csak egy elemre van még szükségünk ehhez a művelethez, egy érdek nélkül való, „kötetlen”, „lehetetlen” elemre. Ezekután csúsztatásokat végzünk, egyiket a másikra csúsztatjuk vagy fordítva. Micsoda lehetőségek! - Konvenciók! - Konvencionalizmus! Konvencionalitás! - Szégyen! - Ráadásul „lehetetlen”! Cservenits Jolán fordítása (1967)
