Németh László - Latinovits Zoltán: Győzelem - szövegek, legendák, dokumentumok - (Budapest, 1991)

Németh László: Győzelem (1941)

Tiszteletes. S ha mégis tévedünk? Hisz én örülök neki a legjobban. Hogy nézzünk a szemébe, innen vagy túlról, ha bűnöst keres a csalódásához?

Sántha. Csak nézzen egész nyugodtan a szemébe, helyettem is. Mondja meg neki, hogy az apja az özönvizet látta a háta mögött. Az egész világnak el kell pusztulni. Ez az egy bárka volt, amelyen megmenekedhetett ...

Tiszteletes. Akkor hát visszamegyek, professzor úr, s majd üzenek. Begyűri az írást. Egyedül van itthon?

Sántha. Valami földmérő jött ki a szomszéd uradalomba: annak a tudományát mentek el megcsodálni ... Ágnest is küldtem: a boldogsága elhitette, hogy nincs szükségem rá.

Tiszteletes odamegy, s megrázza a kezét. Viszontlátásra, professzor úr. Holnap vasárnap: estéiig nem kerülök föl.

Sántha. A viszontlátásra, tiszteletes úr. Ahányszor kórusokat tanít be, nézzen el a tenor fölött; ott éneklek én. A tiszteletes még egyszer megrázza a kezét; el. Sántha kitápászkodik az ágyból, a nádszékhez megy, fölemeli a könyvet, megnézi, s az ágyra dobja. Inkább csak magának. Ti se kelletek többet. Aztán magára teríti a szék támláján levő gallért, s az ablakhoz áll; ezalatt nyit be egész óvatosan a felesége.

Sántháné megszeppenten néz körül, s amikor az urát észreveszi. Te vagy itt? Nem találtam kinn senkit. Be sem jöttem volna, csak hírt akartam rólad. Olyan borzasztót álmodtam. Ila ott aludt nálam az éjjel; úgy vívódtam, hogy föl kellett ébresztenie.

Sántha leül; él nélkül. Mindig ilyen egészségesek voltak az elóérzeteid; a baj végére jönnek.

Sántháné a szelíd hangra közelebb megy hozzá. Bántott, hogy az este úgy megkínoztuk egymást.

Sántha. Az este és minden este. Megnézi. Szegény, csakugyan nem aludtál?

Sántháné. Mért. kellett ezeknek a dolgoknak közébünk jönni, Bandi?

Sántha. Mert meg akartuk menteni egymást. S az istenek mindegyikünkkel mást láttattak menekvésnek.

Sántháné. Ezek a borzasztó fantazmák!

Sántha. Igen, a fantazmák. Neked az enyémek, s nekem, amiben te fésülködtél, viziteltél, számvetéseket csináltál. Úgy nézek már vissza, mint egy színes ködbe, ebbe a te Kardhányó világodba.

Sántháné. Én nem akarok már semmit; csak otthon légy, mellettem.

Sántha. Holnap hazavihetsz.

Sántháné örömmel. Csakugyan? Belátod már, hogy nem neked való? Körülnéz. Itt, ilyen betegen. Úgy szeretném már bebizonyítani neked, hogy te voltál mindig a legfontosabb. A többi ügyeim, azok csak frissebbek voltak ... Héthársinak is megmondtam: nem érek rá a szerelmi boldogtalanságával foglalkozni. Amíg te rendbe nem jössz, nekem nincs lányom, vöm, unokám. Csak egyszer otthon légy: meglátod, összeszeded magad. Sántha elnéz az ablak felé, és megfogja gyöngéden a kezét. Még mindig azt mondod, hogy én törtelek össze? Olyan rettenetes volt: egész éjjel ott volt a fülemben. Ugye, csak fájdalmadban mondtad?

Sántha. Persze, hogy fájdalmamban. S ha még úgy is volna, ahogy mondtam: az a te, az is én voltam ... Hogy lett volna különben akkora hatalmad rajtam ... Emlékszel még a firenzei pályaudvarra?

Sántháné. Erre a mostanira?

Sántha. Nem, a régire még.

Sántháné kínosan. Ahol akkor találkoztunk?

Sántha. Micsoda esztelenség volt az is, az után az iszonyú fél év után, amelyben már tudtam a sorsomat, s hol váltunk, hol kibékültünk: olaszországi útra vinni egy asszonyt. Majdnem nászútra! A tengert, a paestumi romokat, a magányt akartam segítségül hívni, hogy megkerítsenek nekem, belebeszéljenek a hálómba ... Hogy legalább az életem végét élhessük az én fantazmám szerint.

Sántháné. Az volt a baj, hogy Dabolczyékkal találkoztunk.

Sántha. Igen. Azóta elváltak. De akkor: az összehasonlítás, hogy ők milyen boldogok ... Csakugyan, mint egy férj-jobbágy, olyan volt az a Dabolczy ... Mi is volt, amire felrobbantál? Valami a válásról.

35