Németh László - Latinovits Zoltán: Győzelem - szövegek, legendák, dokumentumok - (Budapest, 1991)

Németh László: Győzelem (1941)

és a családomban ... Felhördülve. De változtat-e ez azon, hogy én mégis annak a kínját éreztem, akit a legszentebb lépésében fog le és szíjaz meg, akit a legjobban szeret. A kényszerzubbony nagyon bölcs institúció, a társadalom szempontjából kényelmes is, de bizonyos őrültek meghalnak benne.

Sántháné. Mindenki helyeselte. A legjobb barátaid közt sem akadt egy sem, aki igazat adott volna neked.

Sántha. Persze, téged nem érhet gáncs: a barátaim, a világ, az élet, a konvenciók. Az egész társadalom szövetéből készült a zubbony, s mindenki húzott rajta egy szíjat. S te szenvedő nagyasszonynak érezheted magad, aki maga veszi a kezébe családja sorsát, s kormányoz, ahol a másiknak a figyelme ellankad. De azok a rögeszmék, látod, mégsem készültek a jövő szálai nélkül. Itt, ezen a szemétdombon - amint mondod - emberek járnak-kelnek, akiknek húsból van a nyelvük, s azt mondják, amit én akkor.

Sántháné. Mutattál volna akkor valamit, amibe a képzeletem belékapaszkodhat. Nem mondhatod, hogy ahol láttam valamit, én nem álltam melléd, nem próbáltam meg vállalni. Már téged is, a szüleim, tudod, nem akartak. S akkor mint kezdő emberek: az a sok drága szociológiai könyv. Aztán később a te könyved. Én gépeltem, veszekedtem a nyomdában, rábeszéltem a rokonokra, hogy legalább kétszáz példány elfogyjon. S szerettem. Azt gondoltam, majd megértik. De az egészből nem láttam semmit ... Internátust akartál parasztgyerekeknek. Oktatófarmot ... A mi kis filléreinkből.

Sántha. S csináltál nehéz pengőkből adósságot. Egy nyaralót tömlöcnek.

Sántháné. Szeretetből. Három gyerekem volt.

Sántha. Hát persze hogy szeretetből. Tud más olyan halálosan harcolni, ölni, sebezni, mint a szeretet? Te engem, a gyerekeket. Én titeket s azon felül az eszmét, az igazságot ... Mind szeretetből ktizdtünk, de mégiscsak iszonyú harc volt, s te jobban bírtad. Elfogyott az erőm, megadtam magamat. Most már te is tudod, hogy miért.

Sántháné. Nem, nem tudok semmit.

Sántha. Az orvos vöd megmondta.

Sántháné. Nem. Igazán semmit.

Sántha. Én már évek óta tudom. S azt is, hogy ez a harc ölt meg. Ez volt talán az egyetlen, vigaszt adó, a méltóságomat őrző, hogy megölt.

Sántháné. Bandi! Ráborul a nyakára.

Sántha anélkül, hogy megfogná. Te, persze, nem érted ezt. Elogy milyen rettenetes halállal hal meg egy férfi, akit az idea arra választott ki, hogy átvilágítson rajta, s ő, ahelyett hogy egyre tisztább, egyre áttetszőbb lenne, behomályosul bánattal, iszappal. Ó, ha engem akkor kezd egy asszony, te vagy más, azzal az igazi, vakon követő szerelemmel szeretni! De férfiidea s asszonyszerelem magukban is elég ritkák, hát még hogy összeakadjanak. Mi is elkoptunk, elházasodtunk akkorra.

Sántháné. Ha nem szeretlek, nem tartalak.

Sántha. Az lett volna az egyetlen: nem tartani magam. Menni egyedül, mint az ordas, a szellem bitang tüzével szememben. Nem mondhatom: én akartam is. Bennem meglett volna a düh, mint élő indát tépni le mindazt, amit az élet fagya ellen vontam magamra: a csendes esteli teázásainkat, a gyerekeink halk lélegzetét a másik szobában. Egy héttel az első rohamom után levelet írtam neked: válást ajánlottam. Emlékszel, milyen volt az a tél, hogy küzdöttem egészen addig az útig ... Olaszországban. Mért is kellett ennyit élnem azóta? Ha legalább abban a percben haltam volna meg, amikor az a roham az ágyamból kidobott. Emlékszel, hogy álltam vacogva melletted, megrepedten az éjszakában? Nem repednem, hasadnom kellett volna. Ha akkor meghalok, legalább a csatamezőn esek el, mint a többi derék ember. Micsoda végzet érette meg velem a fölbomlásomat?

Sántháné. S énvelem, hogy így tudj vádolni.

Sántha. Az Istent vádolom.

Sántháné. Felnevelted a gyermekeidet.

Sántha. Mire? Arra, hogy kövérebb testei legyenek a folytatódó rothadásnak. Ó, milyen kelepce volt ez is a szívemnek! Egyrészről három ellátatlan gyermek - mert, ha akkor meghalok, csakugyan minden összedől fölöttük -, másrészt a tudat, hogy amit a

32