Németh László - Latinovits Zoltán: Győzelem - szövegek, legendák, dokumentumok - (Budapest, 1991)
Szigethy Gábor: Győzelem, diadal nélkül (1991)
kórházban is az évad feladataira készül, a rendezendő darab szereposztásán töpreng, tépelődik: „Bp. 1972. 9.4.— Kedves Lulu, sok szeretettel köszöntelek még kórházból. Ez amolyan »sümegi reakcióként«-depressio; most már 4-ik hónapja gyötör. Itt aránylag, amennyire lehetett, rendbehoztak! Röviden csak ennyit: Az ügynököt okt. 28-án kezdjük, premier dec. 1. Jan. 7.febr. 16-ig a KISPOLGÁROK. Nagyon szeretném tudni, mit játszanál szívesebben — helyesebben akarsz-e játszani a darabban?”16 Az előző évadkezdéssel szemben tehát most már szeptember elején nemcsak azt tudta, mit fog játszani (Miller: Az ügynök halála címszerepét), hanem azt is: Gorkij-drámát, a Kispolgárok-at állítja színpadra a következő év elején. És már a levélben „rendez” - szerepleírást ad Percsihinről, mert nagyon szeretné, ha Dobák Lajos játszaná az általa rendezett előadásban e tréfás-bolondos madarászt. Alma, hite, munkája: a színház. A Kispolgárok bemutatója után készült rádióinterjúban így fogalmaz: „Én azt hiszem, hogy színházi embernek vallom magam, és ebben benne van a rendező is, és benne van a színész is, és hát esetleg, ha erre mód kínálkozik a későbbiekben, akkor még díszlet is benne szerepelhet ebben a fogalomban.”165 Színházi ember — Latinovits Zoltán egész élete összesűrűsödik ebben a két szóban. Eddig legteljesebben színházi ember Veszprémben lehetett, ezért olyan fontos számára a társulat, a város, a veszprémi színház. 1973-ban Latinovits Zoltánnak ítélik oda Veszprém színházművészeti díját, a Kisfaludy Sándor emlékérmet.166 De aztán nincs tovább. Az igazgató szerepre akarja szerződtetni, csak színészként várja vissza a következő évadban a társulathoz, Latinovits Zoltán „kilométerpénzt” nem fogad el, nem írja alá a szerződést.167 Rendezni akar. Nem engedik. Állítólag az ő érdekében nem engedik. így akarták kímélni őt. „Ügy rendezett, hogy minden szerepet, férfit, nőt, fiatalt, öreget, hihetetlen könnyedséggel, átgondolt elő- és utóélettel, teljesen átélve előjátszott. Minden figurába bele tudott illeszkedni. A rendezés egy tekintélyes része iparos munka — kellék, díszlet, jelmez stb.; elkészülnek időben? a kávéscsészét hozzák be és nem mást? — mindez kifárasztotta és félelemmel töltötte el. Elfelejtett enni, nem aludt, olyan állapotba került, hogy két év, két színdarab után nem mertem rendezést rábízni, ezért jött el Veszprémből.”168 Ezt Latinovits Zoltán váratlan és hirtelen halála után mondta a veszprémi színház igazgatója. Aki úgy gondolta: Latinovits Zoltán egyéniségéből következett, hogy állandóan ütköznie kellett, sorsa már a csillagokban meg volt írva, így senki nem tehet semmiről, hisz csak az időpont volt kérdéses, mikor kell e pályának tragikusan végetérnie. „Vérbaj, börtön és Tahiti nélkül — mondjuk a szocialista társadalomban - Gauguin jobb festő lett volna? Gyerekség, ostobaság így feltenni a kérdést.” így igaz. Ez a kérdés így: ostobaság. De ezt a kérdést csak Pétervári István fogalmazta meg, aki úgy gondolta: Latinovits tehetségét a társadalom „megértette, imádásig honorálta”, csakhát a csillagok... Nem a vörös csillagra gondolt. Arra sem, hogy épp a Győzelem bemutatója után sikkasztotta el a hivatalos társadalom Latinovits Zoltán Érdemes művész kitüntetését. S arra sem: Gauguint valószínűleg festeni sem engedték volna a szocialista társadalomban. Útlevelet pedig egészen biztosan nem kapott volna, hogy félmeztelen bennszülött lányokat, sárga eget, piros erdőt kedvére festegetni Tahitibe utazhasson. „Nem érti Latinovits Zoltán művészetét, aki szembeállítja őt a társadalommal” — Pétervári úgy gondolta: ő érti Latinovits Zoltán művészetét s ezért nem a rendszer, a társadalom iránti elkötelezettsége, hanem Latinovits Zoltán egészségéért aggódó direktori szíve késztette arra, hogy ne engedje színházában Latinovits Zoltánt a következő évadban rendezni. Mindenkinek van egy története. Latinovits Zoltán életében Veszprém seb: sajog. 1973 őszén néhány levelet ír Hegyeshalmi Lászlónak, a színház ügyvezető igazgatójának s a levelekben mindig, makacsul visszatér ugyanaz a gondolat: „Nagyon hiányzik az a Veszprém, 253
